A humanisztikus pszichológia és annak képviselői felismerték, hogy az ember fejlődése nem ér véget a személyes célok elérésével, mint például a siker, boldogság, vagy a képességek kibontakoztatása. Szerintük a fejlődés következő szintje a spiritualitás, és a spirituális élmények éppen olyan valóságosak és létezők, mint érzéseink, érzelmeink vagy gondolataink. Ezen a ponton a transzperszonális pszichológia irányzata különbözik a hagyományos pszichológiai megközelítésektől, mivel nem csupán az egyén, az ego személyes aspektusaira koncentrál, hanem arra is, ami összeköt minket, ami közös bennünk, mint emberekben. A transzperszonális pszichológia tehát a spiritualitáson keresztül igyekszik elősegíteni az ember kiteljesedését.

A transzperszonális pszichológia holisztikus megközelítéssel tekint az emberre, úgy tekint rá, mint aki nemcsak fizikai, hanem szellemi lény is. Olyan különböző területek eredményeit ötvözi, mint a keleti és nyugati vallások, filozófiák, természetgyógyászat, ökológia, antropológia, miközben figyelembe veszi a zene, a légzés, a tánc, a meditáció, a módosult tudatállapotok, valamint a transz gyógyító erejét is.

Az integrálpszichológia, mint a transzperszonális pszichológia egyik önálló irányzata, arra törekszik, hogy az ember személyes (ego) fejlődése mellett, párhuzamosan támogassa a spirituális fejlődését is. Ken Wilber, az integrálpszichológia egyik legismertebb képviselője, a személyiség fejlődését egy sokkal tágabb összefüggésben vizsgálja, mint elődei, és a tudatfejlődés különböző szintjeit részletesebben elemzi. Wilber munkásságában kiemelt szerepet kap az előző szintek meghaladása, ami nemcsak az új szint elérését, hanem az előző szinteken szerzett tapasztalatok, élmények, és állapotok integrálását is magában foglalja. A meghaladás tehát az egyes szinteken szerzett élmények és tapasztalatok tudatos beépítését jelenti, és a személyiség egy új szintű elfogadását, ahol már nem tagadjuk, hanem integráljuk azokat.

Az integrálpszichológia szintjei nem kapcsolódnak szigorúan életkorhoz vagy életciklushoz, így egy idős ember és egy fiatal felnőtt is lehet ugyanazon a fejlődési szinten. Az egyes szintek más-más módon alakítják a világ megértését és a tapasztalatok értelmezését, mintha egy láthatatlan térkép segítségével navigálnánk az életben.

• Archaikus szint

 Az archaikus szint a legelső, legprimitívebb állapot, amely a Freud-féle orális szakaszhoz hasonlítható. Ezen a szinten a csecsemő még nem képes megkülönböztetni önmagát a környezetétől, mivel osztatlan egységben létezik édesanyjával és környezetével. A tudatosság ezen szintjén az ego még nem formálódott meg, és az egyén csak alapvető szükségletei szerint reagál a világra. Az archaikus szintet erős késztetések és vágyak jellemzik, és a késztetések szinte a személyiség mozgatórugóivá válnak, például étkezés, szexualitás vagy más addikciók formájában. Wilber ezt a jelenséget függőségnek nevezi, amely abban az esetben is megnyilvánulhat, amikor az új szakasz nem integrálja az előzőt, hanem elutasítja azt. A szint elutasítása allergiás reakciókhoz vezethet, például táplálkozási zavarokhoz vagy ételallergiákhoz.

• Mágikus szint

A mágikus szint a gyermeki fejlődés következő lépése, amikor az egyén már elkezdi felismerni az önállóságát, és különbséget tud tenni önmaga és a környezete között. Ez a szint még mindig az egocentrikus gondolkodás uralta, és gyakran animisztikus jellegű: például, ha a gyermek beüti a fejét az asztal sarkába, azt a gyermek úgy élheti meg, mintha az asztal "rossz" lenne. A mágikus szint az önértékelés túlértékelésével is járhat, ahol az egyén azt képzeli, hogy különleges képességekkel rendelkezik, és másoknál értékesebb, jobb személy. Az elutasított, integrálatlan mágikus gondolkodás hajlamos abba a csapdába esni, hogy mágikus eszközökkel próbálja befolyásolni az életet anélkül, hogy erőfeszítéseket tennénk. Ilyen például a babonás hiedelmek vagy a "megéri" logikájú viselkedés.

• Mitikus-mágikus szint

A következő szinten a gyermek képes felismerni és alkalmazni azokat a szabályokat, amelyek a környezetét irányítják, és elkezdi beleélni magát mások helyzetébe. Ezen a szinten az egyén az önállóság érzését és a különlegességét mások felett, külső hatalom áldásaként éli meg. Az ilyen személyek hajlamosak a hatalomra és az irányításra, és gyakran a világot egy evolúciós csatatérként értelmezik, ahol a legrátermettebbek győznek. A mitikus-mágikus szinten lévő emberekre jellemző, hogy a külvilág agresszívnak, nyomulósnak, vagy éppen erőszakosnak látja őket, miközben a titokban elnyomott hatalmi vágyukat is képesek elfojtani. Az elfojtott érzelmi energia, mint düh, harag, vagy bosszúvágy számos testi panaszt, például izomfájdalmat vagy szívproblémákat is okozhat.

• Mitikus-hagyományos szint

Ezen a szinten az egyén a csoporthoz tartozás szükségességét kezdi el fontosnak tartani, és az önértékelését a közösségnek való megfelelésben találja meg. Az ilyen személyek gyakran konformisták, szigorúan követik a szabályokat és nem kételkednek azok igazságában. A fundamentalista vallások követői és a szűklátókörű személyek gyakran nem tudják meghaladni ezt a szintet, és gyakran úgy érzik, hogy a "tévúton járókat" meg kell menteniük, míg azok, akik nem illeszkednek a csoportba, idegenek vagy "tévelygők". A túlzottan csoporthű gondolkodás esetén az egyén gyakran félhet a másképp gondolkodóktól, és képes elítélni vagy kirekeszteni őket.

• Racionális-modern szint

Ez a szint a serdülőkori életszakaszra jellemző egyébként, amikor az egyén önálló akarattal rendelkező, racionális lényként kezdi megérteni a világot. Az önálló döntéshozatal és a teljesítménykényszer jellemzi, miközben egyre inkább elkülönül a csoporttól, és saját érdekeit, szükségleteit előtérbe helyezi. A racionális szintre jellemző az a versengő szemléletmód, amely a sikerhez, teljesítményhez való ragaszkodást jelenti, miközben a szellemi és érzelmi fejlődés háttérbe szorulhat. A teljesítménykényszer és a racionalitás elutasítása, ha nem integrálódik, gyakran abba a hibába vezet, hogy az egyén elmenekül a spiritualitás és az irracionális hitvilág felé.

• Pluralista-posztmodern szint

Ezen a szinten az ember felismeri, hogy a világban számos eltérő nézőpont, hitrendszer és igazság létezik, és mindenkinek joga van a szabadsághoz. A pluralizmus alapesetben a különböző kultúrák és értékek egyenlőségét jelenti. Azonban a posztmodern gondolkodásmód gyakran relativizálja az értékeket és igazságokat, és a személyek hajlamosak arra, hogy minden más véleményt ellenségesnek tekintsenek. Az ezen a szinten elakadt egyének gyakran megvetik azokat, akik másokat megvetnek, és elítélik a kritikát.

• Integrálszint

Az integrálszint a tudatosság legmagasabb szintje, ahol a széles látókörűség, a befogadás és az egység érzése jellemzi az egyént. Az "és" gondolkodásmód válik dominánssá ahelyett, hogy az ellentétekre helyezné a hangsúlyt. Például "gondolkodás és szív" a helyes, és nem a „gondolkodás vagy szív” ellentét. Az integrálszinten élő ember képes arra, hogy nemcsak önmagával és közvetlen környezetével foglalkozzon, hanem a világ nagyobb egységének részét lássa önmagában.

• Transzperszonális szint

A transzperszonális szintet a legmagasabb szintű tudatosság jellemzi, amelyet meditációval és más transzcendentális élményekkel lehet elérni. Az ezen a szinten lévő ember számára minden létezővel való egységélmény és a térbeli-időbeli határok elmosódása jellemző. Az egyén önállósága teljesen eltűnik, és eggyé válik az univerzummal, ezáltal elérve a legmélyebb megvilágosodást.

Érdekesség

Ezen szinteken keresztül az emberek más-más módon értelmezik Jézus Krisztust:

• A mágikus szinten varázslóként,
• A mitikus szinten megváltóként,
• A racionális szinten a szeretet hordozójaként,
• Az integrálszinten belső isteni élményként.

Rövid összefoglalás: L.Stipkovits Erika: Még közelebb önmagunkhoz (a nehézségekből a kiút befelé vezet) c. könyvének 280 – 300 oldaláról.

Ha egy mondatban kellene összefoglalnom mit gondolok a (piros) könyvről, akkor azt írnám, hogy „egy határozott nő írt egy határozott könyvet a határokról, azok átlépéséről és a határtartásról”.

Ha idézettel kellene megfogalmaznom, Konfuciusz szavait idézve azt mondanám, a könyv megmutatja: "Két életünk van : a második akkor kezdődik , amikor rájövünk , hogy csak egy van."

Mély és súlyos könyv ez. Bea elemez, határokat mutat és példákkal illusztrál. Leír olyan mondatokat, amelyeket egyesek még gondolni sem mernek, esetleg nagy titokban, bűntudattal, halvány gondolatfelhőben, amit aztán gyorsan elhessegetnek. Viszont Bea most „engedélyt ad” arra, hogy kezünkbe vegyük a sorsunk és úgy alakítsuk, hogy öregkorunkban megnyugvással és boldogan tekinthessünk vissza az elmúlt éveinkre.

Két szót biztosan elsajátít az, aki ezt a könyvet olvassa:

-parentifikált (szülősített) az az ember, aki már gyermekkorában túl sok felelősséget hordott a hátán, ezért neki „ellopott gyermekkora” van

-infantilizált (benntartott) az az ember, aki még felnőttkorában sem képes megfelelő mértékű felelősségvállalásra, tehát neki „ellopott felnőttkora” van

Ezen „piros könyvet” megelőző „kék könyv”: Bea első nagy sikerű könyve az ellopott gyermekkorról szól. Olyan felnőtt gyermekekről, akik túlzott felelősségvállalással élnek felnőtt életükben, legtöbbször, mint „megmentő” léteznek, s emiatt egy idő után kiégnek.

Miután Bea családi rendszerben gondolkodik (nem csak az egyént vizsgálja önmagában, hanem az egyénnek a családon belül betöltött helyét is), kristálytisztán látja (és leírja), hogy az ilyen túl korai érettségben felnövő és túlzott felelősségvállalással élő gyerekek mellett általában van egy másik, úgynevezett „benntartott gyermek” is. Ők lesznek azok, akiknek a felnőttkorát lopták el, róluk szól a piros könyv, hiszen ők nem tudtak megtanulni határokat húzni, felnőni és felelősséget vállalni; valamint érett, felnőtt, önálló emberként létezni. Ehelyett gyakran valamilyen függőségben élik meg az autonómiájukat. A ki nem elégített szükségleteik túlevésben, alkohol-, drog-, online játék-, pornó-, esetleg szexfüggésben jelenhetnek meg.

Az „ellopott felnőttkorú” gyermekek magas árat fizetnek azért, amiért a kamaszodásuk nem ment végbe és (pszichológiai értelemben) nem váltak le szüleikről. Ezekre az emberekre jellemző a szorongás, a pánikbetegség és más egészségügyi problémák, mert a szimbiotikus kapcsolatokban nem lehet felszabadultan élni.

A könyv végigveszi Erik Erikson elméletét az emberi fejlődési szakaszokról, melynek az a lényege, hogy bizonyos életszakaszonként minden személyiség szembenéz valamilyen konfliktussal. Ha ezt „megküzdi”, akkor megerősödve, tovább fejlődve éli tovább az életét. Ha pedig nem tudja ezeket a kríziseket megfejlődni, az a későbbi életében újra és újra visszatérő problémaként jelentkezhet nála.

Bővebben a szakaszokról például itt is olvashatsz:

https://motivatormagazin.hu/pszichologia/erik-erikson-elmelete-a-fejlodesi-szakaszokrol/

Egy egészségesen működő családban a szülők képesek elfogadni, hogy a gyermek elkülönül, egyedül akar lenni. Korábbi cikkemben írtam az érzelmileg érett emberekről. Bővebben ott olvashatod az érett felnőtt jellemzőit. A lényeg az, hogy egy érett személyiség asszertíven kommunikál. Én üzenetekben beszél: elmondja, hogy egy konkrét szituációban hogyan érzi magát és mire lenne szüksége. (Véletlenül sem a másikat minősíti, érzelmileg zsarolja vagy vádolja).

Az érett szülő bízik a gyermekében. Nem akadályozza a fejlődésében! A szülőknek óriási felelősségük van abban, hogy ha egy családi rendszerben az infantilizmus megjelenik. Ha a serdülés nem megy végbe a gyermeknél, akkor ez az állapot konzerválódik. Ilyen esetben például a pszichoszexuális fejlődés megakad (visszatérve Erik Erikson elméletéhez, felmerül a kérdés a serdülőkori szakaszhoz: vajon sikerül-e a gyermeknek stabil énképet kialakítania? Bátran fog a nagyvilág felé lépni és nyitni? Vagy függő viszonyban marad úgy a szüleivel, mint egy külső „tárggyal” = szex, drog, alkohol,stb….).

Szülőként néha nehéz és fájdalmas megélni, ahogy a gyermek nemet mond. Viszont, ha egy-egy nem kapcsán erős félelmek, bizonytalanság vagy fájdalmak jelennek meg bennünk, azzal nekünk van dolgunk. Biztosak lehetünk benne, hogy a gyermekünk a korának megfelelően fejlődik. Sőt!

Az, hogy nemet mond, azt jelenti, hogy biztonságosnak ítéli meg a szülő-gyermek kapcsolatot! Mert pontosan tudja, hogy a „nem”-től függetlenül őt ugyanúgy szeretik. Minden embernek joga van nemet mondani.

Mi történik akkor, ha a szülő nem képes elfogadni a nemet? Erre írtam azt az elején, hogy Bea éles határokat húz. Idézem a könyv 127.oldaláról a mondatot:

„Amikor a gyermekként parentifikálódott szülő nem képes elfogadni, ha a gyermeke határt húz felé, akkor előfordul, hogy a gyermeknek nincs más választása, mint időlegesen vagy végérvényesen megszakítani a kapcsolatot a szülővel. Ennek legtöbbször az az előzménye, hogy a túlzott kontroll miatt a felnőtt gyerek már úgy érzi, megfullad a kapcsolatban, és hiába próbálja megértetni a szülővel, hogy mi a problémája, süket fülekre talál, ami miatt tehetetlennek és eszköztelennek érzi magát.”

Kik fogadják nehezen a nemet?

Kevés internetes forrást találunk a passzív agresszió témájáról, Bea ehhez a témához is bátran nyúl és részletesen ír. Kik a passzív agresszív emberek? Olyan emberek, akik az eredeti családjukban nem tanultak meg felelősséget vállalni, ezért kívülről esendőnek, sajnálni valónak és megmentésre várónak tűnnek. (Nem véletlenül találják meg a parentifikált társakat, akik szívesen csúsznak a megmentő szerepébe, és nem véletlenül lesznek parentifikált gyermekeik… ha már a szülő nem vállal felelősséget, valakinek a családban ezt meg kell tennie.) A passzív-agresszív ember élete a játszmáról szól. És egy dolgot biztosan tudunk: ha valaki játszmázni kezd, és te belelépsz (magyarázkodsz) --- már vesztettél! A játszmát mindig az nyeri, aki elkezdi! A passzív-agresszív emberek kiváló bűntudatkeltők. Miután (saját sérüléseik mentén) nehezen kapcsolódnak a saját érzéseikhez, szükségleteiket pedig talán megfogalmazni sem tudják, azt várják, hogy a másik találja ki a gondolataikat. Ha pedig a másik fél valamiért nem találja ki: jöhet a hibáztatás, érzelmi zsarolás és a bűntudatkeltés. Az ilyen emberek közelében mindig azt érezzük, mintha meg lenne sértődve. És ez így is van: csak az áldozati szerepben érzi kényelmesen magát, és teljesen hárítja a felelősségvállalást (csak a másik ember lehet hibás mindenért).

Nagyon nagy lépés felismerni azt, ha részese vagyunk egy passzív-agresszív kapcsolatnak, mert ez egyet jelent azzal, hogy beismerjük magunknak: egy mérgező/bántalmazó kapcsolat részesei vagyunk. A bántalmazásnak azonban semmilyen formája nem fogadható el!! Ezt tudatosítanunk kell önmagunkban is! Nehéz lépés, és rengeteg bűntudat árán jut el egy érzelmileg zsaroló szülő felnőtt gyermeke arra a pontra, amikor megtanul nemet mondani.

Azt is meg kell ugyanis tanulnunk, hogy ne fekete-fehérben gondolkodjunk. A szüleinktől kaptuk az életünket, ezért mindörökre hálásak leszünk. Vannak azonban bizonyos viselkedések, amik nem elfogadhatóak. S mivel önmagunkért (felnőtt kortól kezdve) mi magunk vagyunk a felelősek, a mi feladatunk lesz nemet mondani az olyan szituációra, ahol érzelmi zsarolás vagy bármilyen más határátlépés történik! Tehát nem a szülő személyére fogunk nemet mondani, hanem bizonyos tettekre, szituációkra.

A bántalmazásban felnőtt emberek nagyon sok esetben csak terápiás segítséggel tudnak úrrá lenni a bűntudaton. Gyermekkorukban beléjük ivódott a szégyen, a félelem, a düh. Ezekkel a nehéz érzésekkel gyakran úgy küzdenek meg, hogy elfojtják őket. S ahhoz, hogy ezek az érzések újra felszínre kerüljenek, elfogadásra kerüljenek, validálva legyenek, -- szükség van egy biztonságos, támogató, elfogadó (terápiás) közegre. Ahol a bántalmazott emberek biztonságban érezhetik magukat. Ahol kimondhatják a legnehezebb érzéseiket is. Ahol megérezhetik, hogy ők is szerethetők, elfogadhatók és hogy gyermekkorukban is megérdemelték volna a szeretetet. Ahol megtanulják felnőttként megtölteni az érzelmi tankjaikat, amelyeket régóta üresen cipelnek magukkal. Ahol végre megélhetik az értékességüket.

És hogy kinek hol vannak a határai? Ez egy jó önismereti feladat, gondolkodni… Megfigyelni, hol vannak a mi határaink? Van-e olyan bennem, amikor azt érzem: ELÉG! Ez nekem sok! Milyen szituációkban fordul ez elő? Milyen érzések kavarognak bennünk, amikor azt érezzük, a másik túllépett a határainkon (segítek… ha dühös vagy a másikra, akkor biztosan átlépi a határaidat)?
S a másik önismereti feladat: megfigyelni, mi mikor lépjük át az embertársunk határait? Milyen konkrét szituációkban jön ez elő? Hogyan jelzi ezt a másik? Milyen érzések kavarognak bennünk közben?

Azt gondolom, hogy miután a családi rendszerekben sok esetben hiányzik a nyílt, tiszta, őszinte kommunikáció, abszolút szükség van a mi szakmánkra is: akinek igénye van, tanulhat az EMK-ról (erőszakmentes kommunikációról), a gordoni ÉN-üzenetekről, az asszertivitásról, az asszertív jogokról… a nemet mondásról.

Jó lenne, ha sok ember eljuthatna személyiségfejlesztőhöz!

Ezért írok blog bejegyzéseket, könyvajánlókat, hogy lássátok: megfelelő nyitottsággal új dolgokat tapasztalhatunk meg, amelyek értékesebbé tehetik kapcsolódásainkat, emberi kapcsolatainkat.

Az önismeret segít tisztán látni önmagadat.

Kezdd el!

#ábrahámzsuzsanna #bibókbea #könyvajánló #ellopottfelnőttkor #felelősségvállalás #parentifikáció #infantilizáció #önismeret #onismeret #ellopottgyermekkor #passzívagresszió #érzelmibántalmazás #ErikErikson

 ASSZERTIVITÁS= önérvényesítést jelent. Konkrétan pedig a saját érzelmek, gondolatok határozott közlése a másik elleni düh, megbántási szándék nélkül. Ezért nem tévesztendő össze az agresszióval!

Hiszen egy-egy kommunikációs helyzetben részt vehetünk agresszív módon (ahol a másik érzéseit, gondolatait nem vesszük figyelembe), részt vehetünk szubmisszív módon (ez általában az agresszív kommunikáció ellentéte, amikor is nem tudjuk kifejezni az érzéseinket, nem tudjuk közölni a gondolatainkat, alárendelődünk a másik fél akaratának).

Miért jó az asszertív kommunikáció? Mert kooperációra törekszik!

A másik fél érdekeit, céljait is ugyanúgy figyelembe vesszük, mint a sajátunkét.

El tudjuk mondani úgy a saját pozitív és negatív érzelmeinket, igényeinket, meggyőződéseinket vagy gondolatainkat anélkül, hogy közben nem tapasztalunk szorongást vagy bűntudatot. Egyébiránt a mások méltóságát sem sértjük meg, tehát nem minősítünk. Felnőtt énállapotban kommunikálunk (racionálisan, érvekkel), nem csúszunk le a dacos gyerekbe és nem leszünk szigorú, számonkérő szülők sem. Én üzenetekkel kommunikálunk. Képesek vagyunk a másikat végighallgatni, elfogadni az ő állapotát, érzelmeit, igényeit, gondolatait. Kooperációra törekszünk.

Vállaljuk a felelősséget azért, ami az életünkben történik.

Mindehhez természetesen az szükséges, hogy elhiggyem:  jogom van az érzéseimhez!

Márpedig érzésekkel nem lehet vitatkozni.

Ha képes vagy megfogalmazni, milyen érzés keletkezik benned egy-egy szituációban, közelebb hozhatod magadat és a kommunikációs partnered is a problémátok megoldásához.

Próbálj meg én-üzenetben kommunikálni!

Ez mit jelent?

1. Felismered a problémát és meghatározod a konkrét helyzetet (úgy szoktam mondani, hogy azt, amit egy harmadik vagy egy negyedik személy is ugyanúgy látna, mint Te. Például: Hatszor kértelek, hogy vidd ki a szemetet. - Ha valóban megkérted hatszor a partneredet, akkor ezzel nem lehet vitatkozni.)
2. lépés: milyen érzelem jelenik meg benned? (Hatszor megkértelek, hogy vidd ki a szemetet. Nem vitted ki. Én most nagyon dühös vagyok!)
3. lépés: fogalmazd meg a számodra kedvező megoldást... (Pl.: Hatszor kértelek, hogy vidd ki a szemetet. Nem vitted ki. Én most nagyon dühös vagyok! Arra lenne szükségem, hogy ha egyszer megkérlek szépen valamire, akkor azt belátható határidőn belül, ami körülbelül 1 nap, teljesítsd! Köszönöm!)

Ahhoz persze, hogy asszertíven kommunikálj, belül mélyen érezned kell, hogy JOGOD van szólni.

Jogod van érezni…. Jogod van a következő dolgokhoz:

-Jogom van ahhoz, hogy tisztelettel kezeljenek, mint egy intelligens, egyenjogú lényt.

-Jogom van ahhoz, hogy kérjek, kimondjam, amit szeretnék.

-Jogom van saját döntéseket hozni.

-Jogom van mások elvárásai helyett saját céljaimat meghatározni.

-Jogom van mások dolgaiért nem felelősséget vállalni.

-Jogom van ahhoz, hogy rám figyeljenek, amikor beszélek.

-Jogom van ahhoz, hogy kifejezzem saját értékrendemet, megállapítsam, mi fontos nekem és mi nem.

-Jogom van ahhoz, hogy kifejezzem az érzéseimet, véleményemet.

-Jogom van tévedni, hibázni és viselni annak következményeit.

-Jogom van időt kérni mielőtt beleegyezek valamibe vagy döntök.

-Jogom van mérlegelni, újragondolni a dolgokat és megváltoztatni a véleményemet.

-Jogom van azt mondani, hogy nem értem és segítséget kérni.

-Jogom van megnevezni a saját igényeimet.

-Jogom van ahhoz, hogy tisztelettel bánjanak velem, meghallgassanak, és komolyan vegyenek.

-Jogom van meghatározni a saját korlátaimat, kielégíteni az igényeimet és nemet mondani.

-Jogom van ahhoz, hogy nemet mondjak, bűntudat és indoklás nélkül.

-Jogom van az egyedüllétre.

-Jogom van ahhoz, hogy önbecsülésem és méltóságom megőrzése érdekében megfelelően eljárjak, még akkor is, ha ezt valaki sérelmesnek találja – feltéve, ha indítékaim, szándékaim nem agresszívek.

-Jogom van ahhoz, hogy megszakítsak olyan kapcsolatokat, amelyek mérgezőek számomra és káromra vannak.

Itt egy rövidebb felsorolást olvashattatok.

Van egy nagyon jó könyv (igen-igen… ismét egy könyvajánló következik) …

Lindsay C. Gibson: Szülősebek c. könyve.

Lindsay C. Gibson könyve érdemes az olvasásra, a könyv hátuljában kigyűjtött mondatok pedig érdemesek arra, hogy mindenki elolvassa, átérezze és a magáénak gondolja ezeket a mondatokat.

Hiszen, ha elhiszem azt, hogy NEKEM JOGOM VAN,

a következő lépés az lesz, hogy MINDENKI MÁSNAK IS JOGA VAN megtenni, vagy nem megtenni dolgokat.

Mennyivel élhetőbb, szeretetteljesebb lenne a világ, ha magunkra ugyanúgy tekintettel tudnánk lenni, mint másokra! Nem kevésbé, nem túlzottan, egyszerűen egyenlő mértékben.

Ha tehát kezdetektől fogva olvasod a blogomat, és már beszereztél egy önismereti naplót,

kérlek gyöngy betűiddel (vagy macskakaparásoddal 😊 ) írd le magadnak a fenti, asszertív jogok rövidített verzióját, vagy a lejjebb található jogok listáját… És közben figyeld magad!

Melyik mondat az, amelyik „simán emészthető” ?

Hol érzed, hogy a tested tiltakozik?

Mikor jön az „igen,de…” ?

Ugye tudod, hogy pont ezekkel a mondatokkal van dolgod….?

Szeretettel küldöm hát mindenkinek, aki nincs tisztában a jogaival:

1. A határok kijelölésének joga

-Jogom van határt szabni a fájdalmat okozó vagy kizsákmányoló viselkedésnek.

-Jogom van bármilyen interakciónak véget vetni, ha úgy érzem, hogy nyomást gyakorolnak rám vagy kényszerítenek.

-Jogom van már jóval azelőtt bármit leállítani, hogy teljesen kimerülnék.

-Jogom van befejezni az interakciót, ha nem élvezem.

-Jogom van indoklás nélkül nemet mondani.

2. Az érzelmi kényszerítés elutasításának joga

-Jogom van hozzá, hogy ne legyek mások örökös megmentője.

-Jogom van azt kérni, hogy máshoz forduljanak segítségért.

-Jogom van hozzá, hogy nem oldjam meg mások problémáit.

-Jogom van hagyni, hogy mások maguk küzdjenek meg a saját rosszkedvükkel.

-Jogom van hozzá, hogy ne engedjek magamban bűntudatot kelteni.

3. Az érzelmi autonómiához és szellemi szabadsághoz való jog

-Jogom van az érzéseimhez.

-Jogom van a gondolataimhoz.

-Jogom van elvárni, hogy ne nevessenek ki, és ne gúnyoljanak ki az értékrendem, az ötleteim és az érdeklődési köreim miatt.

-Jogom van zokon venni, ha rosszul bánnak velem.

-Jogom van zokon venni mások viselkedését vagy hozzáállását.

4. A kapcsolatok megválasztásához való jog

-Jogom van tudni, hogy szeretek-e valakit vagy sem.

-Jogom van visszautasítani, amit adni akarnak nekem.

-Jogom van hozzá, hogy ne hagyjam magam cserben csak azért, hogy másnak könnyebb legyen.

-Jogom van hozzá, hogy véget vessek egy kapcsolatnak, még akkor is, ha rokonok vagyunk.

-Jogom van hozzá, hogy ne függjek valakitől.

-Jogom van távolságot tartani mindenkitől, akivel nem érzem jól magam vagy leszívja az energiámat.

5. Az egyértelmű kommunikációhoz való jog

-Jogom van bármit mondani, ha azt nem erőszakosan, nem bántó módon teszem.

-Jogom van kérni, hogy hallgassanak meg.

-Jogom van szólni, ha megbántottak.

-Jogom van megmondani, hogy valójában mit szeretnék.

-Jogom van nem tudni, hogy mit várnak el tőlem; ne várják el, hogy kitaláljam.

6. A saját érdekeim érvényesítésnek joga

-Jogom van nem csinálni valamit, ha nekem nem alkalmas az időpont.

-Jogom van akkor távozni, amikor akarok.

-Jogom van nemet mondani olyan programokra, amelyeken nem érzem jól magam.

-Jogom van hozzá, hogy a magam ügyeiben én döntsek és ne kételkedjek önmagamban.

7. A saját élethez való jog

-Jogom van önállóan cselekedni még akkor is, ha más ezt nem helyesli.

-Jogom van arra áldozni az időmet és az energiámat, amit fontosnak érzek.

-Jogom van megbízni a belső tapasztalásomban, és komolyan venni az ambícióimat.

-Jogom van siettetés nélkül addig gondolkodni, amíg jónak látom.

8. Az egyenlőséghez és a kölcsönös tisztelethez való jog

-Jogom van hozzá, hogy ugyanolyan fontos legyek, mint a másik ember.

-Jogom van úgy élni az életemet, hogy senki nem gúnyoljon ki.

-Jogom van hozzá, hogy tisztelettel bánjanak velem, mint egy független felnőttel.

-Jogom van hozzá, hogy ne szégyelljem magam.

9. Az egészséghez és jólléthez való jog

-Jogom van boldogan élni, nem csak vegetálni.

-Jogom van időt szakítani a kedvteléseimre.

-Jogom van eldönteni, hogy mennyi időt és figyelmet szentelek másoknak.

-Jogom van végiggondolni a dolgokat.

-Jogom van önmagammal foglalkozni, akármit is gondolnak erről mások.

-Jogom van időt szánni a belső világom fejlesztésére.

10. Az önmagam szeretetéhez és védelmezéséhez való jog

-Jogom van együttérezni magammal, amikor hibázom.

-Jogom van változtatni az énképemen, amikor pontatlanná válik.

-Jogom van szeretni és kényeztetni magam.

-Jogom van hozzá, hogy ne legyek önkritikus, és élvezzem az egyediségemet.

-Jogom van hozzá, hogy önmagam legyek.

Forrás: (ahogy fent említettem) Lindsay C. Gibson: Szülősebek c. könyve

Az önismeret menő. Ajtókat nyit meg. Lehet, hogy mások felé, lehet, hogy befelé – önmagad felé. Tedd meg az első lépést!

#ábrahámzsuzsanna #abrahamzsuzsanna #önismeret #onismeret #asszertívkommunikáció #asszertívjogok #LindsayCGibson #jogomvan #jogodvan #énüzenet 

 I.
Sétálok az utcán.
Egy mély lyuk van a járdán.
Beleesem, elvesztem.
Nincs segítség.
Nem az én hibám.
Egy örökkévalóság kell, hogy kitaláljak.

II.
Ugyanazon az utcán sétálok.
Egy mély lyuk van a járdán.
Úgy csinálok, mintha nem látnám.
Újra beleesem.
Nem tudom elhinni, hogy ugyanott vagyok.
De nem az én hibám!
Még nagyon hosszú idő telik el, míg ki tudok jönni.

III.
Ugyanazon az utcán sétálok.
Egy mély lyuk van a járdán.
Látom, hogy ott van.
Mégis beleesem… ez puszta megszokás.
A szemem nyitva van. Tudom, hol vagyok.
Az én hibám!
Azonnal kijövök.

IV.
Ugyanazon az utcán sétálok végig.
Egy mély lyuk van a járdán.
Megkerülöm.

V.
Egy másik utcán sétálok végig.

#PortiaNelson #Önéletrajz #önismeret #onismeret