Talán hallottatok már Erik Eriksonról, aki az emberi életet 8 szakaszra osztotta. A 8 szakaszt ebben a bejegyzésben nem sorolom fel. A bejegyzés szempontjából az az életszakasz a releváns, amelyben a párválasztás megtörténik.

Mindegyik szakasznak megvannak a maga alapkonfliktusai, jellemzői, a főbb fejlődési feladatai, kérdései és a két véglete (siker és kudarc). Minden szakaszban van egy alapkonfliktus, amelyet, ha „sikeresen abszolválunk”, azáltal fejlődni fog a személyiségünk és erősödik az identitásunk. A két véglet gyakorlatilag annyit mutat be, hogy a szakasz végére siker esetében „megfejlődjük” a fejlődési feladatot, s ekkor erősödünk, vagy ha ez nem sikerül (kudarc), akkor milyen problémáink, elakadásaink lehetnek.

A hatodik szakasz egyik végpontja az intimitás, a másik végpontja az izoláció. Ebben a 25-45 éves korig tartó életszakaszban ugyanis az emberek már túl vannak (szerencsés esetben) az identitással kapcsolatos kérdéseiken, a serdülés lezajlott és talán megtalálták önmagukat, céljaikat, megfogalmazták vágyaikat, és ideális esetben leváltak a szüleikről, kialakították az ideális távolságot velük. Így a serdülés után jöhet az intimitás szakasza, ahol készen állnak az elköteleződésre. Az énvesztés félelme nélkül merik beleengedni magukat egy kapcsolatba. Tudatosan vállalnak kompromisszumokat és hoznak áldozatokat. Megtalálják az egyensúlyt az önállóságuk és a kapcsolataik között. Ha ugyanis nem képesek szorosabb emberi kapcsolatokat kialakítani, félnek az énvesztéstől és ezért nem köteleződnek el, akkor ezen szakasz végére elmagányosodnak, izolálódnak.

Elöljáróban egy kulcsmondatot írok le: „A bot két vége ugyanaz a bot”.

Ezt a mondatot rengetegszer hallottuk a személyiségfejlesztő képzés során. Tehát mindegy, hogy mintáról vagy ellenmintáról beszélünk, az egy és ugyanazon tulajdonságra fog rímelni. Ennek tükrében olvassátok a következő sorokat.

Négy fő álláspont született arról, hogy (főként a fent leírt életszakaszban) vajon mi alapján választunk párt.

1.)SZÜLŐIMÁGÓ elmélet, miszerint: a párválasztás a szülői tulajdonságok mentén történik. Él bennünk egy erős kép az ellentétes nemű szülőnkről. A párunk vagy az ellentétes nemű tulajdonságaival rendelkezik (bot egyik vége) – vagy ( a bot másik vége) annak tulajdonságaival ellentétes viselkedésű és jellemvonásokkal rendelkező párt választunk („Na nekem olyan férj/feleség nem kell, mint amilyen az apám/anyám volt!” – jelszóval). Ez általában nem tudatos, évek múltán döbbenünk rá, hogy a „feleségem tiszta anyám”, vagy „a férjem olyan, mint az apám”, illetve, ha a bot másik végét, tehát az ellenkező tulajdonságú partnert választjuk, akkor egy férfinek, akinek „üveghegy” anyja volt (szülőtípusok-lásd korábbi blogbejegyzés), akkor feleségnek olyan nőt választ, aki „az anyja helyett is anyja”, tehát nagyon igényli a közelséget, gondoskodó.

2.)KIEGÉSZÍTŐ SZÜKSÉGLETEK ELMÉLETE, miszerint: a partnerek egymásban a hiányzó tulajdonságaikat fogják megtalálni. Ilyen kapcsolatban az ellentétek egymásra találását figyelhetjük meg. Ezek az emberek kiegészítik egymást, ketten alkotnak egy kerek egészet, mint ahogy a nappalok és az éjszakák is összetartoznak. Így fordulhat elő, hogy egy intenzív, erős akaratú, domináns férj egy visszahúzódó, alárendelődő feleséget keres. Lehet, hogy a környezetükben senki nem érti, miért jó ez így nekik. Sőt talán tudatosan ők maguk sem tudják megfogalmazni. Viszont miután megtalálják egymásban önmaguk lehasított részeit, ragaszkodni fognak egymáshoz.

3.)KOMPENZÁLÓ SZEMÉLYISÉGZAVAR ELMÉLETE, amely nagyon érdekes elmélet… Ugyanis azt mondja: választhatok például úgy párt, hogy ha szorongó vagyok, akkor választok egy nálamnál még szorongóbb partnert, és ettől erősebbnek, határozottabbnak fogom érezni magam. Illetve, ha alapvetően egy negatív beállítottságú, morgolódó ember vagyok, akkor egy nálamnál még negatívabb és többet morgolódó partnert keresek, így aztán gondolhatom azt, hogy az én viselkedésem még a „normális” kereteken belül mozog, szinte pozitív szemlélettel élek.

4.)SAJÁTOS IGÉNYEK ELMÉLETE, amely szerint: ha egy gyermek szükségletét gyermekkorban túlzottan kielégítették (bot egyik vége) vagy frusztrálták (bot másik vége), akkor ennek az igénynek a kielégítését várják a házastársukról. Korábbi írásaimban már említettem, hogy a végletek sosem jók. Ugyan poláris világban élünk, mégis törekszünk az egyensúlyra. Az is lehet káros egy gyermeknek, ha túl sokat kap valamiből (például túlféltést a borostyán anyától – „szeretetre” hivatkozva), de ugyanúgy káros lehet a túl kevés is (ha egyáltalán nem féltik, nem foglalkoznak a gyermekkel és nem elégítik ki a szükségleteit). Mit keres tehát egy „borostyán anya gyermeke”? – Felnőttkorban olyan partnert, akitől a szabadságot megtapasztalhatja. És mire vágyik majd egy olyan gyermek, akinél az elutasítottság séma erős? Biztosan egy olyan partnert, aki akár minden percben biztosítja szerelméről.

Melyikben ismertetek magatokra?

Jött a felismerés, hogy a párotok és az ellentétes nemű szülőtök melyik tulajdonságaikban hasonlóak?

Esetleg azt látjátok, hogy a két véglet vagytok, és eddig is azt gondoltátok, hogy „az ellentétek vonzzák egymást”?

Találtatok olyan tulajdonságot, ami a társatoknál is megtalálható, valamint nálatok is  -  és felismerhető a kompenzációs elmélet?

Talán arra lettetek figyelmesek, hogy a párotok a hiányzó gyermekkori szükségleteiteket adja meg nektek?

Arról, hogy aztán párválasztás után hogyan működünk a párkapcsolatainkban, már írtam egy könyvajánlót: https://szemelyisegfejleszto-muhely.blog.hu/2024/08/22/konyvajanlom_takacs_tibor_egymas_szemeben_partatlanul_a_parkapcsolatokrol_c_konyve#more18471595

Olvassátok át újra ezt a bejegyzést is!

Az önismeret magabiztosságot ad. Ismerd meg magad!

#Ábrahámzsuzsanna #Abrahamzsuzsanna #önismeret #onismeret #párkapcsolat #parkapcsolat #személyiségfejlesztés #szemelyisegfejlesztes #párválasztás #parvalasztas

Van egy erő, ami hatalmasabb mindennél, ami vezet, terel és mutatja az utat, amit pont keresel.

Oda vezet, ahol lenned kell, amit látnod, érezned és megtapasztalnod kell.

És abban a pillanatban rájössz, hogy a kell nem más, mint a jelen, amiben benne vagy. És az, csak úgy megtörténik veled. Az ízek, a színek, a hangok és a látvány, és ennél még valami sokkal több, az érzés, ami átjár ott, akkor, abban a pillanatban, amikor megérted: egyetlen falevél sem hullik le értelmetlenül.

Azért történik, mert célja van, azért történik, mert el kell engednie az ágat, le kell róla válnia. A levél ezt tudja, hogy ősszel pont akkor kell megtennie, amikor megérett arra. Tudja, hogy dolga van, feladata, és új útra kell térnie. Érzi küldetésének a hívását. Valahogy így kéne nekünk, embereknek is érezni azt, ha valami véget ért, azt, ha valamit el kell engednünk és azt, hogy valami újabb dolog vár ránk. Legyen az egy új kapcsolat, egy új személy, egy új munka, egy új barátság, egy új város, vagy éppen önmagad egy teljesen új verziója. Az elengedés ehhez szükséges, hogy valami teljesen más születhessen benned, veled, általad. Amikor ezt megérted, kinyílik majd a kapu, amin átlépve megtanulod elengedni mindazt, ami már nem szolgál téged, megtanulod bezárni a régi elavult dolgok mögött az ajtót, és újakat nyitsz ott, ahol sosem remélted volna, hogy dolgod lehet. Megérted, hogy a múltad leckéi téged szolgáltak, erősebbé és bölcsebbé tettek. Hálás szívvel mondj köszönetet értük, majd zárd be az ajtót, hogy új fejezet nyílhasson az életedben, amely újabb leckékkel szolgál majd. Állj elébe bátran, nyisd meg a szívedet még akkor is, ha ezer darabra hullott a múltban, mert ez kellett ahhoz, hogy most képessé válj új emberré válni, és a szétesett darabok a valódi méltó helyükre kerülhessenek.

Engedd el a leveleidet, amiket olyan erősen szorítasz magadhoz. Engedd el őket, és olyan életet kapsz cserébe, ami minden álmodat felülmúlja! 

Ahogy lehullanak majd a levelek, megleled az otthont, amiben igazi otthonra lelsz, társra, csemetékre és valódi boldogságra. Csak merd elengedni a leveleket, amik érted születtek, hogy most érted halhassanak meg!

 Az önismeret útján segít megérteni: kik vagyunk és honnan jöttünk, amikor elkezdjük felrajzolni a családfánkat, előkeresni a régi fényképeket, meghallgatni a régi történeteket a felmenőinkről.

Amikor én gyűjtöttem adatokat a családfámhoz, érdekességre bukkantam. Gyermekként azt hittem, hogy ritka „jelenség” az amerikai nagynéni. 40 évesen kellett rájönnöm, hogy olyan kicsi a világ, hogy nem csak az én rokonaim éltek/élnek South Bendben, hanem a férjem családjából is.

Találtam egy antikvár könyvet: „Valahol túl, Meseországban…” Az amerikás magyarok 1895-1920 – Válogatta és szerkesztette Albert Tezla, Kathy Elaine Tezla közreműködésével, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1987.

Ennek a könyvnek egy fejezete „Az amerikai Sopron”-ról szól, és South Bend városát „Szót Bend”-ként emlegeti. „South Bendben 1882-ben kezdtek el magyarok megtelepedni. Ezek között a legelső a Felső-Hegykőről (Sopron m.) származó Kertész Antal volt. Pár hónappal utána jöttek: Horváth József, Horváth Antal, Pipás Horváth József, Szelemezey György, Kóczán Mihály, Pápai Horváth József, Horváth Ignác, Tóth Mihály és Varga György, valamennyien dunántúliak.”

„Honfitársaink közül sok van az amerikai cégeknél alkalmazva, a munkások pedig az Oliver Chilled Plow Works, a Singer Mfg. Co. és a Studebaker Corporation gyáraiban keresik meg a jól megérdemelt kenyeret.”

S ugyan ezen rokonaink azért mentek „Ámerikába”, hogy pénzt keressenek, majd hazajöjjenek, sokan közülük valamiért aztán mégis kint ragadtak. Az első (kivándorló) generáció még az angolt sem tanulta meg, magyar közösségben éltek, magyar hírlapot olvastak, ügyeiket is magyarul intézték.

Ma, 2024-ben – ezek a kivándorlók már nem élnek, a gyermekeik pedig már talán nem is beszélik a magyar nyelvet.

Miért írom mégis mindezeket le?

Érdekességképp.

---Freud volt ugyanis, aki bevezette a pszichológiába a „tudattalan” fogalmát.

---Szondi Lipót nevéhez kötjük a „családi tudattalan” kutatását. Több száz házasságot elemzett és családfakutatásokkal is foglalkozott. Ő volt az, aki kimutatta, hogy a családi tudattalanból eredő választásaink – akár generációkon keresztül is ismétlődhetnek! Olvasmányos formában hasonló történetekről olvashatsz Orvos-Tóth Noémi: Örökölt sors című könyvében. Saját családfakutatásod során pedig meglepő ismétlődéseket fedezhetsz fel!

---És így eljutunk egy még szélesebb spektrumhoz, amit C.G.Jung nevéhez kötünk: a „kollektív tudattalan” fogalmához. A kollektív tudattalan tárolja az emberiség ősi tapasztalatait. Már úgy születünk, hogy rendelkezünk egy ősi tudással, amit adott szituációban elő tudunk hívni. Úgy születünk, hogy nőként van bennünk egy kép arról, hogy mit jelent – milyen is a „férfi”. És minden férfi úgy születik, hogy van benne egy kép arról, ki is az – és milyen is az a „nő”.

Visszatérve South Bendhez:

-Ki tudja, hányan vagyunk itt tehát Sopron környékén, akinek még mai is rokonai élnek South Bendben?

-Ki tudja, hány családnak van hasonló sorsa erről a környékről?

-Ki tudja, hány ember élt át hasonlót, amikor elbúcsúztak a távozó/szerencsét próbáló rokonoktól? És hányan meséltek erről a gyermekeiknek?

-Ki tudja, a felmenőink között hányan élték meg anno a rokonaik (testvéreik, gyerekeik) kínzó hiányát? És ki fojtotta ezt magába? Ki mondta hangosan ki a fájdalmát?

-Ki tudja, a felmenőink között hányan imádkoztak a viszontlátásért?

-Ki tudja, hányan örülhettek, ha az „ámerikás” rokon mégis hazaköltözött?

-Ki van köztünk most olyan, akinek a dédszülője/nagyszülője még Amerikában született?

-Hányan lehettek, akik aztán soha nem látták újra a szeretteiket? Ők mit kezdtek a fájdalmukkal? Tabu téma lett belőle? Egy-két elejtett félmondat? Talán megbeszélhették az itt maradottak, hogy mit éreznek az elválás kapcsán?

-Hányan voltak, akik néha újra láthatták a rokonaikat, aztán újra el kellett búcsúzniuk tőlük?

-Milyen érzéseket, milyen érzéslenyomatokat hordoztak az ő génjeik?

-Mi ebből mit örököltünk? Jelenik meg bennünk is kínzó hiány, ha valamelyik rokonunkra gondolunk? Talán erősebb, mint az adott helyzet megkívánná? Talán bennünk is van állandó reménykedés a viszontlátásra? Talán nekünk is el kell engednünk valakit, tudván, hogy soha nem látjuk viszont? Ki hogyan boldogul ezekkel az érzéseivel? Kimondja őket? Megtartja magának? Vajon ezek csak a mi érzéseink? A jelennek szólnak? Vagy benne vannak az őseink megélt fájdalmai is…?

Szoktatok ilyenen gondolkodni?

Az önismeret rögös út. De sosem a cél fontos, hanem az út maga….

#önismeret #onismeret #SouthBend #Amerikásmagyarok #ábrahámzsuzsanna #Amerikaisopron #Sopron #Studebaker #tudattalan #személyestudattalan #családitudattalan #kollektívtudattalan

"Egy család fekete bárányai valójában a családfájuk felszabadítói.

Azok a családtagok, akik nem alkalmazkodnak a családi szabályokhoz vagy hagyományokhoz,
akik folyamatosan próbálják forradalmasítani a meggyőződést.

Akik a családi vonalak jól megvert ösvényei ellen választanak, azok, akiket kritizálnak, ítélkeznek, sőt elutasítanak.

Ezeket azért hívják, hogy megszabadítsák a családot az egész generációkat frusztráló ismétlődő mintáktól.

Ezek az úgynevezett '' fekete bárányok ", azok, amelyek nem illenek, amelyek lázadással üvöltenek, valójában javítanak, méregtelenítenek és új virágzó ágakat hoznak létre a családfájukon.

Számtalan irreális vágy, összetört álom vagy őseink frusztrált tehetsége mutatkozik meg ezen a lázadáson keresztül.

Tehetetlenségért a családfa bármit megtesz a törzse semleges és mérgező pályájának fenntartásáért, ami nehézkessé és konfliktusossá teszi a lázadó feladatát.

Hagyd abba a kételkedést, és vigyázz a ritkaságodra, mint a legdrágább virág a fádon.

Te vagy minden ősöd álma."

(Bert Hellinger)

#önismeret #onismeret #BertHellinger #feketebarany #feketebárány

Mai írásom az áldozat szerep fátylát libbenti fel. A pontos megértéshez mélyebb önismeretre és bővebb tájékozódásra van szükség, viszont ahhoz, hogy az áldozatiság szikráját önmagunkban is felfedezzük, írok erről pár sort.

Azzal a mesével kezdem, amivel könyvében Verena Kast is bemutatja az áldozat szerepet:

"Kékszakáll

Élt egyszer egy gazdag ember, akinek sok szép háza volt városban is, falun is, rengeteg arany- és ezüstedénye, kárpitozott bútorai és aranyos hintói. De hiába, nagy bajára kék színű volt a szakálla, és ez olyan csúffá és visszataszítóvá tette, hogy nem volt lány, se asszony, aki ne menekült volna előle. Szomszédságában lakott egy előkelő asszonyság két gyönyörű leányával. A gazdag ember feleségül kérte az egyiket, s az anyára bízta, válassza ki, melyiket adná hozzá a kettő közül. De egyik lány sem kívánta a házasságot egy ilyen emberrel, egyik a másikra tukmálta, nem tudtak beletörődni abba, hogy kék szakálla legyen a férjüknek. S még egy aggályuk volt: szomszédjuk már többször nősült, és senki sem tudott róla, mi lett az asszonyok sorsa. Kékszakáll, hogy megbarátkozzanak, meghívta a lányokat anyjukkal, három-négy jó barátnőjükkel s néhány fiatal szomszéddal az egyik vidéki házába, ahol egy egész hetet töltöttek. Séta, vadászat, halászgatás, uzsonnák, bálok, víg ünnepségek: sose volt vége a mulatságnak. S közben oly jól érezték magukat, hogy a kisebbik leány lassacskán már úgy találta, nem is olyan nagyon kék a házigazda szakálla, s alapjában igen rendes ember. S ahogy a városba visszatértek, meg is történt a házasság.

Egy hónap múltán Kékszakáll azt mondta a feleségének, hogy valami fontos ügyben vidékre kell utaznia. Legalább hat hétig lesz távol, ezalatt csak szórakozzon, hívja meg kedves barátnőit, és ha kedve van hozzá, vigye őket falura, egyszóval mulassanak minél jobban. „Itt vannak — mondotta néki — a két nagy bútorraktár kulcsai, ez azoké a szobáké, ahol a legdrágább arany- és ezüstedényeimet tartom, emitt a vasszekrényeké, ahol aranyamat és ezüstömet őrzöm, ez meg itt a ládikóé, ahol drágaköveim vannak; ez pedig minden szobát felnyit. Itt a kis kulcs, egy kis kamra kulcsa, lenn az alsó szobasoron, a hosszú folyosó legvégén.

Nyiss ki bármit, mehetsz bárhová, de azt az egyet megtiltom, hogy ebbe a kis kamrába belépj! S ha tilalmamat megszeged, s netalán mégis kinyitnád a kamrát, akkor rettegj rettentő haragomtól!” A fiatalasszony megígérte, mindent úgy tesz, ahogy férje mondta. Kékszakáll pedig megcsókolta, kocsijába szállt és útnak indult. A szomszédságbeliek, meg a kedves jó barátnők, akik eddig nem mertek jönni, mert féltek a férj ijesztő kék szakállától, annyira kíváncsiak voltak a vidéki ház kincseire, hogy meg sem igen várták, hogy hívják őket. Alighogy megjelentek a fiatalasszonynál, végig járták a szebbnél szebb s cifrábbnál cifrább szobákat, kamrákat, ruhatárakat. Majd felmentek a bútortermekbe is, ahol vég nélkül csodálták a hímzett faliszőnyegeket, az ágyakat, a heverőket, a sok pohárszéket, a kicsiny és nagy asztalokat meg a tükröket, amelyekben tetőtől talpig megnézhették magukat, s amelyeknek arany-, ezüst- vagy kristályüveg keretei szebbek voltak mindennél, amit valaha is láthattak.

Magasztalták, irigyelték barátnőjük szerencséjét, holott ez cseppet sem örült ennek a sok gazdagságnak, olyan türelmetlen volt, hogy mielőbb kinyithassa az alsó lakosztálybeli kis kamra ajtaját. Annyira furdalta a kíváncsiság, hogy még arra sem igen gondolt, milyen nagy neveletlenség otthagyni a vendégeit, hanem leszaladt egy rejtett lépcsőn, oly sietve, hogy néhányszor majd’ a nyakát is kitörte. A szobácska ajtajához érve megállt egy percre, mivel férje szigorú tilalmára gondolt,

meg arra, hogy engedetlensége  miatt nagy szerencsétlenség érheti.   De hát a kísértés olyan nagy volt, hogy nem tudta legyőzni, fogta hát a kis szoba kulcsát és nagy remegések között kinyitotta az ajtót. Kezdetben nem látott semmit, mert az ablaktáblák zárva voltak. Kis idő múlva észrevette, hogy a padlót alvadt vér borítja, az tükrözte több holt asszony testét, mert ezek mind egymás mellé, a falhoz voltak szögezve; mindegyik Kékszakáll felesége volt, mindegyik az ő áldozata. A fiatalasszony majd’ szörnyethalt a félelemtől, s a szoba kulcsa, amelyet nagy nehezen kihúzott a zárból, egyszerre kiesett a kezéből.

Mihelyt kissé magához tért, felszedte a kulcsot, s a szobájába ment pihenni; de felindultsága oly erős volt, hogy nem tudott megnyugodni. Észrevette, hogy a szobácska kulcsa több helyen is vérfoltos, amire kétszer-háromszor is megtörölte; mégis ott maradt a vér; hiába mosta, sőt homokkal és kővel is dörzsölte, de csak nem akart eltűnni, mert a kulcs meg volt bűvölve, s nem lehetett semmi módon a foltjától megtisztítani; még ha eltűnt is az egyik feléről, újra ott vöröslött a másik felén. Kékszakáll még aznap este visszatért az útjáról. Elmondta, hogy útja közben több levelet küldtek eléje, s így tudta meg, hogy a dolga, amiért el kellett utaznia, szerencsésen rendbe jött. Felesége mindent megtett, hogy mutassa, mennyire örül férje hirtelen hazatértének.

 Másnap Kékszakáll visszakérte feleségétől a kulcsokat. Oda is adta mindannyit, de úgy remegett a keze, hogy Kékszakáll azon nyomban kitalálta, mi történt. Hogy lehet az — kérdezte —, hogy a kis szobának a kulcsa nincs a többiek között?

 - Biztosan ott fenn felejtettem valahol az asztalomon -felelte a fiatalasszony.

 - No hát akkor hozd is le, de mindjárt. S többszöri halogatás után le kellett hoznia a kulcsot. Kékszakáll megnézte, majd így szólt: - Hogy került vér erre a kulcsra?

 - Nem tudom — felelte szegény asszony, a halálnál is sápadtabban.

 - Nem tudja? — kiáltott rá Kékszakáll —, no de én annál jobban tudom! Be akart menni a kis szobába? Nos hát, asszonyom, be is mehet, elfoglalhatja a helyét azok mellett, akiket ott látott.

 A fiatalasszony sírva borult férjeura lábához, bocsánatért könyörgött, hogy nem volt elég engedelmes, szemében s egész megjelenésében a mély megbánás minden jelével. Oly szép, olyan szánandó volt, hogy egy sziklát is megindított volna, csakhogy Kékszakáll szíve a sziklánál is keményebb volt.

 - Meg kell halnia, asszonyom, mégpedig most íziben.

-Ha mindenképp meg kell halnom — nézett rá a fiatalasszony könnyben úszó szemével—, adjon legalább annyi időt, hogy Istenhez imádkozhassak.

 - Adok egy felényi negyedórát — felelte neki Kékszakáll, de egy pillanattal sem többet.

Szegény fiatalasszony mihelyt egyedül maradt, azonnal hívta testvérnénjét, s mondta neki:

 Anna — mert ez volt a nénje neve —, menj fel, kérlek, a toronytetőre, s nézd, jönnek-e a bátyáim,  ígéretet tettek, hogy még ma meglátogatnak; ha látod őket, ints, hogy siessenek. Fel is ment Anna a toronyba, s szegény, bánatos testvére időről időre ekképp szólongatta:

- Anna, édes testvérem, Anna, látod-e már, hogy  jönnek?

És Anna így válaszolt néki:  -  Nem látok mást, csak a zöldellő füvet s a nap előtt egy felleget.

Eközben Kékszakáll, kezében nagy késsel, teljes erejéből kiáltozott:

- Jöszte mindjárt, vagy én jöjjek utánad?

 - Még egy percet - könyörgött a felesége. S azon nyomban halkabban kiáltotta: — Anna, édes testvérem, Anna, látod-e már, hogy jönnek?

És Anna így válaszolt néki:   -  Nem látok mást, csak a zöldellő füvet s a nap előtt egy felleget. 

- Jöszte már — kiáltott Kékszakáll —, vagy én jöjjek utánad?

 -Megyek már — felelte a felesége s megint felszólt a toronyba: -Anna, édes testvérem, Anna, látod-e már, 

-Látok amott egy nagy porfelleget — felelte a testvérnénje

 - A bátyáim?

 - Óh, jaj, húgom, nem ők, csak egy birkanyáj. 

- Meddig várjak? — kiáltott Kékszakáll.

 - Csak egy percig — felelte az asszony s megint felszólta nénjéhez: — Anna, édes testvérem, Anna, látod-e már, hogy  jönnek?

 - Két lovagot látok, erre jönnek, de még igen messze vannak.

 - Istennek hála — kiáltott fel Anna alig egy pillanattal később —, csak a bátyáink lehetnek! Intek nekik, ahogy csak tudok, hogy még jobban siessenek.

Kékszakáll oly erővel kezdett most már kiáltozni, hogy az egész ház beleremegett. Szegény asszony lement hát hozzá zokogva és zilált hajjal vetette magát a lábához.

- Minden hiába — mondta Kékszakáll —,mindenképpen meg kell halnod. — S azzal egyik kezével megragadta az asszony haját, a másikkal meg a kést fogta rá, hogy levágja vele a fejét. Szegény asszony feléje fordult, s halálra vált szemével rátekintve még egy kis időt kért tőle, hogy felkészüljön a végső percre.

 - Nem, nem — felelte Kékszakáll -, ajánld csak Istennek a lelked. — S már magasra emelte a karját...

De abban a pillanatban oly erővel döngették a kaput, hogy Kékszakáll egyszerre lebocsátotta a karját. A kapu feltárult, s a két lovag, kihúzott karddal a kezében, egyenest Kékszakállra rontott. Ez azonnal felismerte felesége két bátyját, az egyik fiú dragonyos volt, a másik meg muskétás. Menekülni próbált, de a két testvér addig üldözte, amíg utol nem érte, mielőtt a szörnyeteg elérhette volna a kijáratot. Kardjuk át- meg átjárta a testét, s Kékszakáll ott nyomban bevégezte. Szegény asszony maga is majd’ olyan halott volt, mint a férje, s arra sem volt ereje, hogy megölelje testvéreit. Kékszakállnak történetesen nem volt örököse, és így minden vagyona a fiatalasszonyra szállt. A vagyon egy részével Anna nénjét adta feleségül egy fiatal nemesemberhez, aki a lányt amúgy is rég szerette, egy másik részből két bátyjának vásárolt kapitányi rangot, s végül ő maga hozzáment egy igen derék emberhez, aki elfeledtette vele mindazt a szomorú időt, amit Kékszakáll mellett töltött.    "

(Szó szerinti idézet a címben feltüntetett könyvből)

Ahhoz, hogy az áldozat szerepét megértsük, tisztáznunk kell még pár fogalmat. Talán hallottatok már a DRÁMAHÁROMSZÖG kifejezésről. A legfontosabb tudnivaló a drámaháromszögről, hogy 3 szereplője van (ezért háromszög), és a benne található szerepek állandóan cserélődnek.

A drámaháromszög résztvevői: a tettes, az áldozat és a megmentő.

-Ki a tettes? Nehéz sorsú emberek. Nehéz sorsúak, mert valószínűleg bántalmazás áldozatai. Viszont ahelyett, hogy önmagukon dolgoznának, „majd ők mindenki mást jól móresre tanítanak, mert úgyis mindenki rossz”. Sajnos nem jutnak el odáig, hogy az a bántalmazás, amiben ők szenvedtek, (és ahol áldozatok voltak) – gyakorlatilag ugyanaz, mint amit most ők az áldozataikkal csinálnak. Állandó negativitás jellemzi őket. Beállítottságuk: „Másokkal nincs baj, velem van a baj. De mindent meg fogok tenni, hogy ezt senki se vegye észre.”

-Ki az áldozat? – a tettes játszópajtása 😊 Aki nem vállal felelősséget, aki semmiről nem tehet (hisz a tettes a felelős mindenért). Aki csak a körülmények elszenvedője, aki igazából csak jót akar, de hát… ezt mások kihasználják. Éppen ezért folyton panaszkodik (hiszen a világon a neki a legnehezebb), tárt karokkal várja a megmentőt, aki kihozhatja ebből a helyzetből. Az áldozat kerüli a konfliktusokat. Mindig igent mond – akkor is, ha nem ért egyet. Akkor is bocsánatot kér, ha a másik bántja. Árad belőle az önsajnálat. Sajnos gyermekkorában bűntudatot helyeztek rá, idejekorán azt tanulta meg, hogy bárki más fontosabb, mint ő.

-Ki a megmentő? Az az ember, aki túlzott felelősséget vállalva szeretné megmenteni az áldozatot a tettestől. Elvéve ezzel annak a lehetőségét, hogy az áldozat felnőjön és maga vállaljon felelősséget az életéért, tetteiért. Egyetlen probléma van ezzel a megmentő szereppel: amikor elfogy az energia, kimerül a sok segítésben, könnyen belecsúszik az áldozat szerepébe…

S talán még nagyobb probléma, hogy ezek a szerepek állandóan cserélődnek. Ez az igazán fájdalmas a játszmákban! Naívan azt hiszed, hogy megmentő (jót cselekvő ember) vagy… és nem telik el pár pillanat, máris belecsúszhatsz az áldozat vagy a tettes szerepébe. Nem maradhatsz megmentő! Aki a drámaháromszög résztvevője, az előbb-utóbb a másik szerepeket is vinni fogja.

Az a baj ezekkel a játszmákkal, hogy mindig az nyeri, aki elkezdi. Ha tehát belemész – vesztettél.

Nyilván senki nem szándékosan viselkedik így… Ezekről a játszmákról Eric Berne fantasztikus könyvet írt (Eric Berne: Emberi játszmák címmel), amelyet döbbenetes olvasni.

Döbbenetes, mert évek-évtizedek jól begyakorolt (tudatlan) mintái jöhetnek szembe, és olvasás során eshet le a tantusz, hogy amiben élünk: a működésünk, a mintáink, a generációs örökségünk…. olyan játszmák, amelyeket csak a tudatosság ereje képes legyőzni.

No de térjünk csak vissza a meséhez! Így, hogy elolvastad a mesét, s hogy kaptál pár szó tájékoztatást a drámaháromszög résztvevőiről… mi a véleményed?

A kékszakáll mesében ki az agresszor (tettes) – és ki az áldozat?!

Hogyan is van az, hogy ami elsőre ösztönösen taszító lenne… ha kicsit megismerjük…közelebb engedjük… még akár elfogadhatónak is tartjuk? Hiába ijesztő elsőre és szólít fel távolságtartásra a kék szakáll: sajnos a negatív mintáinkban is azért maradunk benne sokszor, mert az „ismerős” érzéseket hozza. Minden, ami idegen = ismeretlen = veszélyes. S mihelyst ismerem = már nem ismeretlen = bizalmat szavazok neki. Néha akkor is, ha veszélyes!

Azt megfigyelted hol változik a viszony? Hol lesz az agresszorból áldozat? Kik voltak a megmentők a történetben? És milyen gyorsan lett az áldozatból agresszor?

Ahogy a mesében – úgy történik ez a mindennapjainkban is. Az oktatás sajnos az IQ irányába tolódott el, keveset foglalkozunk az EQ-val, az érzelmi intelligenciával. Pedig az érzelmi érettség azt is jelenti, hogy megtanulok érett felnőtt módjára viselkedni. Vállalni a felelősséget önmagamért és tisztelni a másik felelősségét is. És belecsúszhatok ugyan a drámaháromszögeimbe, … de ez csak tapasztalat arra, hogy előbb-utóbb észrevegyem őket és felismerjem azt a pontot, ahonnan már nem fogok belelépni.

A könyv ismét rengeteg dolgot bemutat, az általam leírtakhoz képest sokkal részletesebben elemzi a mesei történéseket, beszél az agresszióról, a haragfantáziákról, a komplexusokról.

Nagyon tetszett nekem, hogy úgy ír az agresszióról, mint egy énvédő tulajdonságról. Többször találkoztam ugyanis emberekkel, akik féltek a negatív érzelmektől és azok megnyilvánulásától. Kast egyértelműen leírja: „Az agresszió első fontos funkciója, hogy határokat jelez és módosít. Az agresszió segítségével jelöljük ki újra meg újra határainkat és mindenkori pszichés terünket.”

Érzitek ti is, mekkora energia van ebben? Mennyire támogatja az „én”-t…? És persze felelősség: megtanulni helyesen használni. Hiszen van egy pusztító, romboló funkciója is.

Bejegyzésem ismét csak ízelítő, hisz nem célom, hogy az egész könyvet kijegyzeteljem … Azt szeretném elérni, hogy ha felkelti az érdeklődésedet, tudd: hol olvashatsz bővebben utána ennek a témának!

Az önismeret felnyitja a szemed. Kezdd el!

#önismeret #onismeret #könyvajánló #Verenakast #Búcsúazáldozatszereptől #áldozat #drámaháromszög #tettes #áldozat #megmentő #személyiségfejlesztés #szemelyisegfejlesztes 

 Jelen írásomban ajánlott könyv természetesen nem csak a szülőtípusokat, hanem rengeteg egyéb információt is tartalmaz. Nehéz Erika írásaiból a lényeget megragadni, hiszen a rengeteg gyakorlati példa és több oldalról megvilágított témák által emészthetőbb „az anyag”. Én most arra törekszem, hogy egy kis ízelítőt adjak abból, ami a könyvben megtalálható és bízom benne, hogy kedvet kaptok a teljes könyv olvasásához.

Mondanám azt is, hogy kedvcsinálóként írok belőle ….. - egy kivonatot készítek a szülőtípusokról.

A pszichológia sohasem fekete vagy fehér… Mi, emberek, különbözőek vagyunk. Máshonnan indulunk, más a kötődésünk, más a habitusunk, a vérmérsékletünk, különböző a viselkedésünk. Igényünk van azonban arra, hogy „skatulyákat” alkossunk, megkönnyítve ezzel a saját hétköznapi gondolkodásunkat.

A könyv elképesztő precizitással ír az egyes szülőtípusokról, az egyes „skatulyákban” található típusok jellemzőiről; arról, hogy egy bizonyos szülőtípus milyen hatással van a gyermeke fejlődésére úgy gyermekkorban, mint a felnőtt létében. Hogyan viselkednek a bizonyos típusok gyermekei a munkában, a párkapcsolatban. Minden fejezetben gyakorlati példákat is olvashatunk, így aztán a valós életből vett esetekből is rengeteget tanulhatunk. Ez a könyv tükröt is tart! Tanácsot ad arra az esetre, ha önmagunkban felfedezzük az egyes típusok jellemzőit. Tanácsot ad arra is, hogyan láthatjuk meg az egyes szülőtípusok pozitív tulajdonságait.

Nincs „vegytiszta” szülőtípus, ezek a kategóriák általában keverednek.

Lássuk hát, milyen szülőtípusokat alkotott Erika!

SZÜLŐTÍPUSOK

• BOROSTYÁN: A borostyán szülő a már felnőtt gyermekét is túlfélti, segítésével akkor is irányítani akarja, amikor az már képes lenne az önálló életre. Folyamatosan aggódik, manipulál, birtokol, feladatokat végez el a felnőtt gyerek helyett. Nincs határ kettőjük életében. Valójában a borostyán szülő saját magányosságától fél, ezért retteg tudattalanul a saját gyermeke elvesztésétől. Nem ismeri a saját szükségleteit, a gyermekétől pedig egyáltalán nem képes különválasztani őket.

• SZÜLŐSÍTŐ: A szülősítő szülő tudattalanul felcseréli a szerepeket. A gyermeknek játékra, barátokra, tanulásra lenne szüksége. A szülősített gyerek vigyáz a kistestvérekre, gondozza a beteg családtagokat, ez a segítségnyújtás meghaladja a gyermek érettségét és ezért szorongást okoz. Lehetséges, hogy a szülők intimitáshiánnyal küzdenek, ilyenkor is előtérbe kerül a párkapcsolati megmentő: a gyermek. Előfordul, hogy anya/apa a gyermekkel elégíti ki érzelmi szükségleteit. EGÉSZSÉGTELEN, ha függőleges, azaz generációkat átívelő kötődések jönnek létre, és a gyermek válik szülője társává vagy éppen szülőjévé. Ilyenkor sem gyermekként, sem felnőttként nem tud önálló, saját életet élni. Az egyik szülőjét elkezdi idealizálni, felértékelni, a másikat pedig ezzel együtt devalválni-leértékelni.

• IDOMÁR: („kell”)(„ennyi idősen én már”) Az idomár szülő meggyőződése, hogy mindent kézben kell tartania, még gyermeke gondolatait is állandóan kontrollálnia kell, így csemetéje hamar alárendelővé válik. Elveihez görcsösen ragaszkodik: „Előbb a tanulás, utána a játék”. Neki nem elég a legjobb, csak a tökéletes a kielégítő. (Kié lett az osztályban ötös?) Gyakran él megfélemlítéssel (ha szeretsz, akkor megteszed). Rejtett üzenete: mindig a kötelesség, az éppen soron következő feladat az első, és csak ezért jár elfogadás és szeretet. Az idomár szülő szinte teljesíthetetlen elvárásokat támaszt. A gyermeknél túlzott teljesítményelvárások miatt szorongások, kamaszkorban pedig pánik, evészavar, alvászavar, súlyos menstruációs zavarok jelennek meg. (Ésszerű teljesítményelvárásokra természetesen szükség van, a gyerekek a teljesítményük nyomán tapasztalják meg a megelégedettség, a büszkeség és az önigazolás érzéseit. A túlzott követelmények váltják ki a gyermekben a szorongást.)

• JÓ FEJ: A jó fej anya/ jó fej apa nem vállalja a szülői szerepet. Azzal akar imponálni a gyerekének, hogy nem veszi fel a szabályalkotó, időnként korlátozó, határozott irányt mutató szülői funkciót, nem vállal felelősséget, hanem barátként viselkedik vele. (A magára maradt szülő gyakran azért kezeli partnerként a gyerekét, hogy kompenzálja magányát. Ennek megjelenési formája a szülősítés, amikor a gyermeknek kell gondoskodni a szülő jólétéről.)
  (Jó fej szülő attitűdöt is felvehet. Ilyen helyzetben a szülő-gyerek kapcsolat átrendeződik, a határok elmosódnak. Megszűnik a felnőtt tapasztaltsága, bölcsessége jogán létrejövő alá-fölé rendelt viszony.) A szülő a lelki sérülései miatt nehezen vállalja a felnőtti felelősséget. Tudattalanul életkora és szülői szerepe ellen tiltakozik. Minden szülő feladata: neveli a gyermekét. A jó fej szülő tudattalanul azt üzeni: nem vállalom a felelősséget érted. A barát anya/barát apa viszonyból a gyermek viselkedésében megjelenő zavarok: figyelemzavar, magatartászavar, önbizalomhiány, kortárskapcsolatok deficitje. A jó fej szülő mellett a gyermek „kontrolláló” vagy „játszótárs” szerepben kénytelen viselkedni.

• SZUPERSZÜLŐ: A kiegyensúlyozott lelki élet alapja az egészséges önértékelés. Amikor ismerjük és vállaljuk erényeinket, de reálisan látjuk magunkat, erősségeinket, gyengeségeinkkel együtt. Hiszünk abban, amit csinálunk, és mélyen együttérzünk másokkal. Bírjuk a kritikát, az eltérő véleményeket, de reális önképünknek köszönhetően meg is tudjuk védeni magunkat. A szuperszülő (nárcisztikus) tévedhetetlen. Őt csodálni kell, és a legkisebb kritika is vérig sérti. A szuperszülő önmagát dicsőíti és környezetétől is állandó dicséretet vár el. A saját problémái a legnagyobbak és mindig mások tehetnek róla. Mindig a figyelem középpontjában kell lennie. Szeretteivel szemben bántó vicceket enged meg magának, de ő nem tűri el, ha beszólnak neki. A szuperszülők valójában állandó kettősségben élnek. Magabiztosnak tűnnek, de kisebbrendűségi érzések gyötrik őket. Jól teljesítenek, de értékeiket illetően mégis bizonytalanok. Mivel gyermekként nem kaptak feltétel nélküli elfogadást, felnőttként folyamatosan kisebbrendűnek érzik magukat. A szuperszülő akarata ellenére súlyosan elbizonytalaníthatja gyermekét. A szuperszülő gyermekének nincs gyermekkora, mivel örökké résen kell lennie. Nagyon kell vigyáznia, hogy a szülő meg ne sértődjön, mert akkor változatos büntetések következnek: indulatos leértékelés, sértett hallgatás, semmibevétel, érzelmi zsarolás. A gyermeket örök kétely és hatalmas bűntudat gyötri. A nárcisztikus szuperszülő gyermeke felnőttként könnyen válhat nárcisztikussá, VAGY áldozat lesz belőle (miközben jól teljesít, egyfolytában bizonytalan).

• MÁRTÍR: „Menj kislányom, érezd jól magad! Én addig majd elleszek valahogy!” -zsaroló szülő. A mártír szülő szinte mindent felad, állandó bűntudatot kelt: azt érezteti, hogy aki nem szülei akarata szerint cselekszik, az nem szereti őt. (Ne feledjük: mindig magunk döntjük el, hogy mit vállalunk és mit nem!) A mártír szülő életének egyetlen értelme: a gyermeke. Az így kialakított érzelmi függőséggel viszont szinte elviselhetetlen terhet ró a gyermekre. Folyamatosan gondoskodik, az életet gyakran csendesen viselendő szenvedésnek éli meg. Bár cselekedete látszólag a gyermekéről szól, mégis hatalmas pusztítást végez gyermeke lelkében. Mérhetetlen bűntudatot kelt benne és azt üzeni: „Nélkülem nem érezheted jól magad!” A gyermekétől kapott szeretet révén próbálja megszerezni mindazt, amit a szüleitől nem kapott meg: a közelséget, a biztonságot, a megbecsülést, a feltétel nélküli szeretetet és elfogadást. Működésmódja hátterében alacsony önértékelés áll. Próbálja fontossá, nélkülözhetetlenné tenni magát, hogy saját hiányait kompenzálja. Sértődöttségén keresztül irányítja közvetlen és tágabb családját, érzelmileg zsarolja őket. Carl Gustav Jung: „Semmi sincs lelkileg erőteljesebb hatással a gyermekekre, mint a szülők meg nem élt élete.” A mártír szülőben az a téves hiedelem munkál, hogy a gyermeknek hálásnak kell lennie. A hála azonban a generációk között lefelé áramlik: a következő generáció felé. Felnőttként akkor lehetünk hálásak a szüleinknek, ha kellő tisztelet mellet jól neveljük gyermekeinket. Ne feledjük: a szülő-gyerek kapcsolatban a szülők nemcsak adnak – hanem legalább annyit kapnak is a gyerekektől: örömöt, szeretetet, élményeket, a szülővé válás, a további fejlődés lehetőségét. Mártír szülővel a gyermeknek mindig erős bűntudata van. Kételkedik abban, hogy mit engedhet meg magának.

• ÜVEGHEGY: tartósan megközelíthetetlen, testileg és lelkileg egyaránt. Ebből a gyermek azt érzi: „Apa és anya nem tartanak érdemesnek arra, hogy foglalkozzanak velem”. „Jelentéktelen vagyok, nem vagyok elég jó, nem vagyok szerethető.” Az üveghegy szülő mellett felnövő gyermekek felnőve is kétségbeesetten vágyik a törődésre, és a szeretet legapróbb morzsáit is túlzóan viszonozzák. Örökösen az elhagyástól félnek. / A gyermekek alapvetően a rájuk fordított minőségi időből érzik, hogy értékesek a szüleik számára. Az üveghegy szülők gyermekei nem tudják reálisan értékelni önmagukat, kapcsolataikban nehezen állítják be az optimális távolságot. Az üveghegy szülő szeretni akarja gyermekét, de tart az intimitástól, gyengédségtől, a közelségtől, mert képtelen megélni, kimutatni érzéseit. Az üveghegy szülő gyermeke egész életében szeretetre éhezik és értéktelennek érzi magát. Nem tanulja meg hogyan lehet érzelmeket kifejezni és milyen érzés szeretni/szeretve lenni. A távolságtartó szülő gyermeke felnőttként gyakran kompenzál: meg akarja adni másoknak mindazt, amit ő nem kapott meg, hogy végre szeressék. Az üveghegy szülő gyermeke állandó, erőn felüli adásban szélsőségessé válhat. Mindent megtesz mások szeretetéért. Értéktelennek érzi magát a munkában, önbecsülése sérült (mert gyermekkorában nem érezte sosem, hogy fontos). Intuíciót igénylő helyzetekben bizonytalan, miközben gyakorlatias, racionális döntések meghozatalában kiváló.

• AGRESSZOR: A gyermeknek a szitkozódás, a szidalmazás, még a „legenyhébb” hülyézés is fájó és megalázó. Minden szülő ismeri az érzést, amikor „viszket a tenyere”. Ennek oka nem a gyermek viselkedése, hanem szülői bizonytalanságunk. Rosszul reagálunk a viselkedésre, rajta vezetjük le más forrású feszültségeinket. Sokféle hatásra lehet valaki bántalmazó szülő. A bántalmazás ellensúlyozhatja az önbizalomhiányt (kisebbrendűségérzéssel küzdő így ellensúlyozhatja az önbizalomhiányt). A bántalmazó szülők egy része maga is elszenvedte a felnőttek általi erőszakot és nagy érzelmi hiányokkal lépett a felnőttkorba.
  TESTI AGRESSZIÓ: a szülőnek gyenge az indulati kontrollja, a problémamegoldás egyetlen módjaként ezt ismeri. Súlyos érzelmi hiányaik kielégítését tudattalanul a gyermektől várják, és ha tőle sem kapták meg, akkor rajta állnak bosszút. Tehetetlenségüket, bizonytalanságukat kompenzálják így. A gyermekként megélt félelem vagy hajtja őket, hogy azonosuljanak a bántalmazó szülőjükkel, vagy éppen ellenkezőjét teszik majd: alárendelődnek és visszahúzódnak.
  VERBÁLIS AGRESSZIÓ: amikor közvetlenül a gyermeket becsmérli, nem törődik annak érzéseivel, illetve a ténnyel, hogy ezzel hosszútávon torzítja a gyermek önértékelését. A sértő szavak olyanok, mint a korbács: igen mély nyomot hagynak. („Életem tévedése vagy” , „Meg sem kellett volna születned”)
  ALKOHOLFÜGGÉS: Az alkoholista legtöbbször tagadja a problémáját, kifelé a család úgy tesz, mintha normális család lenne. A kívülállók látják az alkoholistát, a vele élők úgy tesznek, mintha nem is létezne. Csak így bírják ki. Hazugságok, kifogások, titkok mérgezik a kapcsolatot, óriási érzelmi káoszt okozva a felnövő gyermekben. („Azért iszik, mert feszült”, „Azért esett el, mert lecsúszott a lépcsőn”) Az alkoholizmushoz sok esetben társul bántalmazás is. SZEXUÁLIS ERŐSZAK: a gyermekek ellen elkövetett nemi erőszak többször fordul elő, mint gondolnánk. A családban hiányzik az őszinte kommunikáció. Bizalom helyett tekintélyelvűség van. Az áldozatok igyekeznek „elfelejteni” az emlékeiket. Váratlanul feltörő érzések: undor, szégyen, kiszolgáltatottság.

• BÁTORÍTÓ: Áldozatkész, támogató szülő – DE mindig a gyermek igényeihez mérten! Az elég jó, bátorító szülő pont azt biztosítja, hogy a támaszkodás szükségtelenné váljék. A bátorító szülő biztonságot nyújt, ugyanakkor teret is ad. Úgy válhatunk leghatékonyabb szülővé, ha a gyermekünk születésétől fogva törekszünk a lehető legjobban figyelni rá, szinte belehelyezkedni a lelkébe. Akkor érthetjük meg a gyermekünket, ha a nehéz helyzeteket az ő szemszögükből is látjuk, az ő érzelmeivel is észleljük, átéljük, és arra koncentrálunk, hogyan segítsük őket. Nagy felelősségünk, mert minden gyermek a szülőjével való összehangolódásból szerzi első tapasztalatait önmagáról és a környező világról: ő maga szerethető vagy áldozat, a világ pedig biztonságos vagy veszélyes. Az elég jó szülő nem egy ember, hanem szándék, törekvés, egyfajta iránytű.

Mivel ez egy nehéz téma, egyelőre ennyit írok róla. Szeretném hagyni „ülepedni” nálatok is. A valósággal való bármilyen egyezés azonban egyáltalán nem a véletlen műve …

Az önismeret rögös út. Viszont egy dolog biztos: „Nem mindegy, hogy szenvedve szenvedsz, vagy szenvedve fejlődsz!” (Dr.Daubner Béla)

A döntés a Te kezedben van.

#ábrahámzsuzsanna #önismeret #onismeret #személyiségfejlesztés #szemelyisegfejlesztes #könyvajánló #konyvajanlo #LStipkovitsErika #Szeretettelsebezve #szülőtípusok #szulotipusok #borostyánszülő #szülősítőszülő #idomárszülő #jófejszülő #szuperszülő #mártírszülő #üveghegyszülő #agresszorszülő #bátorítószülő