Ha egy mondatban kellene összefoglalnom mit gondolok a (piros) könyvről, akkor azt írnám, hogy „egy határozott nő írt egy határozott könyvet a határokról, azok átlépéséről és a határtartásról”.

Ha idézettel kellene megfogalmaznom, Konfuciusz szavait idézve azt mondanám, a könyv megmutatja: "Két életünk van : a második akkor kezdődik , amikor rájövünk , hogy csak egy van."

Mély és súlyos könyv ez. Bea elemez, határokat mutat és példákkal illusztrál. Leír olyan mondatokat, amelyeket egyesek még gondolni sem mernek, esetleg nagy titokban, bűntudattal, halvány gondolatfelhőben, amit aztán gyorsan elhessegetnek. Viszont Bea most „engedélyt ad” arra, hogy kezünkbe vegyük a sorsunk és úgy alakítsuk, hogy öregkorunkban megnyugvással és boldogan tekinthessünk vissza az elmúlt éveinkre.

Két szót biztosan elsajátít az, aki ezt a könyvet olvassa:

-parentifikált (szülősített) az az ember, aki már gyermekkorában túl sok felelősséget hordott a hátán, ezért neki „ellopott gyermekkora” van

-infantilizált (benntartott) az az ember, aki még felnőttkorában sem képes megfelelő mértékű felelősségvállalásra, tehát neki „ellopott felnőttkora” van

Ezen „piros könyvet” megelőző „kék könyv”: Bea első nagy sikerű könyve az ellopott gyermekkorról szól. Olyan felnőtt gyermekekről, akik túlzott felelősségvállalással élnek felnőtt életükben, legtöbbször, mint „megmentő” léteznek, s emiatt egy idő után kiégnek.

Miután Bea családi rendszerben gondolkodik (nem csak az egyént vizsgálja önmagában, hanem az egyénnek a családon belül betöltött helyét is), kristálytisztán látja (és leírja), hogy az ilyen túl korai érettségben felnövő és túlzott felelősségvállalással élő gyerekek mellett általában van egy másik, úgynevezett „benntartott gyermek” is. Ők lesznek azok, akiknek a felnőttkorát lopták el, róluk szól a piros könyv, hiszen ők nem tudtak megtanulni határokat húzni, felnőni és felelősséget vállalni; valamint érett, felnőtt, önálló emberként létezni. Ehelyett gyakran valamilyen függőségben élik meg az autonómiájukat. A ki nem elégített szükségleteik túlevésben, alkohol-, drog-, online játék-, pornó-, esetleg szexfüggésben jelenhetnek meg.

Az „ellopott felnőttkorú” gyermekek magas árat fizetnek azért, amiért a kamaszodásuk nem ment végbe és (pszichológiai értelemben) nem váltak le szüleikről. Ezekre az emberekre jellemző a szorongás, a pánikbetegség és más egészségügyi problémák, mert a szimbiotikus kapcsolatokban nem lehet felszabadultan élni.

A könyv végigveszi Erik Erikson elméletét az emberi fejlődési szakaszokról, melynek az a lényege, hogy bizonyos életszakaszonként minden személyiség szembenéz valamilyen konfliktussal. Ha ezt „megküzdi”, akkor megerősödve, tovább fejlődve éli tovább az életét. Ha pedig nem tudja ezeket a kríziseket megfejlődni, az a későbbi életében újra és újra visszatérő problémaként jelentkezhet nála.

Bővebben a szakaszokról például itt is olvashatsz:

https://motivatormagazin.hu/pszichologia/erik-erikson-elmelete-a-fejlodesi-szakaszokrol/

Egy egészségesen működő családban a szülők képesek elfogadni, hogy a gyermek elkülönül, egyedül akar lenni. Korábbi cikkemben írtam az érzelmileg érett emberekről. Bővebben ott olvashatod az érett felnőtt jellemzőit. A lényeg az, hogy egy érett személyiség asszertíven kommunikál. Én üzenetekben beszél: elmondja, hogy egy konkrét szituációban hogyan érzi magát és mire lenne szüksége. (Véletlenül sem a másikat minősíti, érzelmileg zsarolja vagy vádolja).

Az érett szülő bízik a gyermekében. Nem akadályozza a fejlődésében! A szülőknek óriási felelősségük van abban, hogy ha egy családi rendszerben az infantilizmus megjelenik. Ha a serdülés nem megy végbe a gyermeknél, akkor ez az állapot konzerválódik. Ilyen esetben például a pszichoszexuális fejlődés megakad (visszatérve Erik Erikson elméletéhez, felmerül a kérdés a serdülőkori szakaszhoz: vajon sikerül-e a gyermeknek stabil énképet kialakítania? Bátran fog a nagyvilág felé lépni és nyitni? Vagy függő viszonyban marad úgy a szüleivel, mint egy külső „tárggyal” = szex, drog, alkohol,stb….).

Szülőként néha nehéz és fájdalmas megélni, ahogy a gyermek nemet mond. Viszont, ha egy-egy nem kapcsán erős félelmek, bizonytalanság vagy fájdalmak jelennek meg bennünk, azzal nekünk van dolgunk. Biztosak lehetünk benne, hogy a gyermekünk a korának megfelelően fejlődik. Sőt!

Az, hogy nemet mond, azt jelenti, hogy biztonságosnak ítéli meg a szülő-gyermek kapcsolatot! Mert pontosan tudja, hogy a „nem”-től függetlenül őt ugyanúgy szeretik. Minden embernek joga van nemet mondani.

Mi történik akkor, ha a szülő nem képes elfogadni a nemet? Erre írtam azt az elején, hogy Bea éles határokat húz. Idézem a könyv 127.oldaláról a mondatot:

„Amikor a gyermekként parentifikálódott szülő nem képes elfogadni, ha a gyermeke határt húz felé, akkor előfordul, hogy a gyermeknek nincs más választása, mint időlegesen vagy végérvényesen megszakítani a kapcsolatot a szülővel. Ennek legtöbbször az az előzménye, hogy a túlzott kontroll miatt a felnőtt gyerek már úgy érzi, megfullad a kapcsolatban, és hiába próbálja megértetni a szülővel, hogy mi a problémája, süket fülekre talál, ami miatt tehetetlennek és eszköztelennek érzi magát.”

Kik fogadják nehezen a nemet?

Kevés internetes forrást találunk a passzív agresszió témájáról, Bea ehhez a témához is bátran nyúl és részletesen ír. Kik a passzív agresszív emberek? Olyan emberek, akik az eredeti családjukban nem tanultak meg felelősséget vállalni, ezért kívülről esendőnek, sajnálni valónak és megmentésre várónak tűnnek. (Nem véletlenül találják meg a parentifikált társakat, akik szívesen csúsznak a megmentő szerepébe, és nem véletlenül lesznek parentifikált gyermekeik… ha már a szülő nem vállal felelősséget, valakinek a családban ezt meg kell tennie.) A passzív-agresszív ember élete a játszmáról szól. És egy dolgot biztosan tudunk: ha valaki játszmázni kezd, és te belelépsz (magyarázkodsz) --- már vesztettél! A játszmát mindig az nyeri, aki elkezdi! A passzív-agresszív emberek kiváló bűntudatkeltők. Miután (saját sérüléseik mentén) nehezen kapcsolódnak a saját érzéseikhez, szükségleteiket pedig talán megfogalmazni sem tudják, azt várják, hogy a másik találja ki a gondolataikat. Ha pedig a másik fél valamiért nem találja ki: jöhet a hibáztatás, érzelmi zsarolás és a bűntudatkeltés. Az ilyen emberek közelében mindig azt érezzük, mintha meg lenne sértődve. És ez így is van: csak az áldozati szerepben érzi kényelmesen magát, és teljesen hárítja a felelősségvállalást (csak a másik ember lehet hibás mindenért).

Nagyon nagy lépés felismerni azt, ha részese vagyunk egy passzív-agresszív kapcsolatnak, mert ez egyet jelent azzal, hogy beismerjük magunknak: egy mérgező/bántalmazó kapcsolat részesei vagyunk. A bántalmazásnak azonban semmilyen formája nem fogadható el!! Ezt tudatosítanunk kell önmagunkban is! Nehéz lépés, és rengeteg bűntudat árán jut el egy érzelmileg zsaroló szülő felnőtt gyermeke arra a pontra, amikor megtanul nemet mondani.

Azt is meg kell ugyanis tanulnunk, hogy ne fekete-fehérben gondolkodjunk. A szüleinktől kaptuk az életünket, ezért mindörökre hálásak leszünk. Vannak azonban bizonyos viselkedések, amik nem elfogadhatóak. S mivel önmagunkért (felnőtt kortól kezdve) mi magunk vagyunk a felelősek, a mi feladatunk lesz nemet mondani az olyan szituációra, ahol érzelmi zsarolás vagy bármilyen más határátlépés történik! Tehát nem a szülő személyére fogunk nemet mondani, hanem bizonyos tettekre, szituációkra.

A bántalmazásban felnőtt emberek nagyon sok esetben csak terápiás segítséggel tudnak úrrá lenni a bűntudaton. Gyermekkorukban beléjük ivódott a szégyen, a félelem, a düh. Ezekkel a nehéz érzésekkel gyakran úgy küzdenek meg, hogy elfojtják őket. S ahhoz, hogy ezek az érzések újra felszínre kerüljenek, elfogadásra kerüljenek, validálva legyenek, -- szükség van egy biztonságos, támogató, elfogadó (terápiás) közegre. Ahol a bántalmazott emberek biztonságban érezhetik magukat. Ahol kimondhatják a legnehezebb érzéseiket is. Ahol megérezhetik, hogy ők is szerethetők, elfogadhatók és hogy gyermekkorukban is megérdemelték volna a szeretetet. Ahol megtanulják felnőttként megtölteni az érzelmi tankjaikat, amelyeket régóta üresen cipelnek magukkal. Ahol végre megélhetik az értékességüket.

És hogy kinek hol vannak a határai? Ez egy jó önismereti feladat, gondolkodni… Megfigyelni, hol vannak a mi határaink? Van-e olyan bennem, amikor azt érzem: ELÉG! Ez nekem sok! Milyen szituációkban fordul ez elő? Milyen érzések kavarognak bennünk, amikor azt érezzük, a másik túllépett a határainkon (segítek… ha dühös vagy a másikra, akkor biztosan átlépi a határaidat)?
S a másik önismereti feladat: megfigyelni, mi mikor lépjük át az embertársunk határait? Milyen konkrét szituációkban jön ez elő? Hogyan jelzi ezt a másik? Milyen érzések kavarognak bennünk közben?

Azt gondolom, hogy miután a családi rendszerekben sok esetben hiányzik a nyílt, tiszta, őszinte kommunikáció, abszolút szükség van a mi szakmánkra is: akinek igénye van, tanulhat az EMK-ról (erőszakmentes kommunikációról), a gordoni ÉN-üzenetekről, az asszertivitásról, az asszertív jogokról… a nemet mondásról.

Jó lenne, ha sok ember eljuthatna személyiségfejlesztőhöz!

Ezért írok blog bejegyzéseket, könyvajánlókat, hogy lássátok: megfelelő nyitottsággal új dolgokat tapasztalhatunk meg, amelyek értékesebbé tehetik kapcsolódásainkat, emberi kapcsolatainkat.

Az önismeret segít tisztán látni önmagadat.

Kezdd el!

#ábrahámzsuzsanna #bibókbea #könyvajánló #ellopottfelnőttkor #felelősségvállalás #parentifikáció #infantilizáció #önismeret #onismeret #ellopottgyermekkor #passzívagresszió #érzelmibántalmazás #ErikErikson