Mai írásom az áldozat szerep fátylát libbenti fel. A pontos megértéshez mélyebb önismeretre és bővebb tájékozódásra van szükség, viszont ahhoz, hogy az áldozatiság szikráját önmagunkban is felfedezzük, írok erről pár sort.

Azzal a mesével kezdem, amivel könyvében Verena Kast is bemutatja az áldozat szerepet:

"Kékszakáll

Élt egyszer egy gazdag ember, akinek sok szép háza volt városban is, falun is, rengeteg arany- és ezüstedénye, kárpitozott bútorai és aranyos hintói. De hiába, nagy bajára kék színű volt a szakálla, és ez olyan csúffá és visszataszítóvá tette, hogy nem volt lány, se asszony, aki ne menekült volna előle. Szomszédságában lakott egy előkelő asszonyság két gyönyörű leányával. A gazdag ember feleségül kérte az egyiket, s az anyára bízta, válassza ki, melyiket adná hozzá a kettő közül. De egyik lány sem kívánta a házasságot egy ilyen emberrel, egyik a másikra tukmálta, nem tudtak beletörődni abba, hogy kék szakálla legyen a férjüknek. S még egy aggályuk volt: szomszédjuk már többször nősült, és senki sem tudott róla, mi lett az asszonyok sorsa. Kékszakáll, hogy megbarátkozzanak, meghívta a lányokat anyjukkal, három-négy jó barátnőjükkel s néhány fiatal szomszéddal az egyik vidéki házába, ahol egy egész hetet töltöttek. Séta, vadászat, halászgatás, uzsonnák, bálok, víg ünnepségek: sose volt vége a mulatságnak. S közben oly jól érezték magukat, hogy a kisebbik leány lassacskán már úgy találta, nem is olyan nagyon kék a házigazda szakálla, s alapjában igen rendes ember. S ahogy a városba visszatértek, meg is történt a házasság.

Egy hónap múltán Kékszakáll azt mondta a feleségének, hogy valami fontos ügyben vidékre kell utaznia. Legalább hat hétig lesz távol, ezalatt csak szórakozzon, hívja meg kedves barátnőit, és ha kedve van hozzá, vigye őket falura, egyszóval mulassanak minél jobban. „Itt vannak — mondotta néki — a két nagy bútorraktár kulcsai, ez azoké a szobáké, ahol a legdrágább arany- és ezüstedényeimet tartom, emitt a vasszekrényeké, ahol aranyamat és ezüstömet őrzöm, ez meg itt a ládikóé, ahol drágaköveim vannak; ez pedig minden szobát felnyit. Itt a kis kulcs, egy kis kamra kulcsa, lenn az alsó szobasoron, a hosszú folyosó legvégén.

Nyiss ki bármit, mehetsz bárhová, de azt az egyet megtiltom, hogy ebbe a kis kamrába belépj! S ha tilalmamat megszeged, s netalán mégis kinyitnád a kamrát, akkor rettegj rettentő haragomtól!” A fiatalasszony megígérte, mindent úgy tesz, ahogy férje mondta. Kékszakáll pedig megcsókolta, kocsijába szállt és útnak indult. A szomszédságbeliek, meg a kedves jó barátnők, akik eddig nem mertek jönni, mert féltek a férj ijesztő kék szakállától, annyira kíváncsiak voltak a vidéki ház kincseire, hogy meg sem igen várták, hogy hívják őket. Alighogy megjelentek a fiatalasszonynál, végig járták a szebbnél szebb s cifrábbnál cifrább szobákat, kamrákat, ruhatárakat. Majd felmentek a bútortermekbe is, ahol vég nélkül csodálták a hímzett faliszőnyegeket, az ágyakat, a heverőket, a sok pohárszéket, a kicsiny és nagy asztalokat meg a tükröket, amelyekben tetőtől talpig megnézhették magukat, s amelyeknek arany-, ezüst- vagy kristályüveg keretei szebbek voltak mindennél, amit valaha is láthattak.

Magasztalták, irigyelték barátnőjük szerencséjét, holott ez cseppet sem örült ennek a sok gazdagságnak, olyan türelmetlen volt, hogy mielőbb kinyithassa az alsó lakosztálybeli kis kamra ajtaját. Annyira furdalta a kíváncsiság, hogy még arra sem igen gondolt, milyen nagy neveletlenség otthagyni a vendégeit, hanem leszaladt egy rejtett lépcsőn, oly sietve, hogy néhányszor majd’ a nyakát is kitörte. A szobácska ajtajához érve megállt egy percre, mivel férje szigorú tilalmára gondolt,

meg arra, hogy engedetlensége  miatt nagy szerencsétlenség érheti.   De hát a kísértés olyan nagy volt, hogy nem tudta legyőzni, fogta hát a kis szoba kulcsát és nagy remegések között kinyitotta az ajtót. Kezdetben nem látott semmit, mert az ablaktáblák zárva voltak. Kis idő múlva észrevette, hogy a padlót alvadt vér borítja, az tükrözte több holt asszony testét, mert ezek mind egymás mellé, a falhoz voltak szögezve; mindegyik Kékszakáll felesége volt, mindegyik az ő áldozata. A fiatalasszony majd’ szörnyethalt a félelemtől, s a szoba kulcsa, amelyet nagy nehezen kihúzott a zárból, egyszerre kiesett a kezéből.

Mihelyt kissé magához tért, felszedte a kulcsot, s a szobájába ment pihenni; de felindultsága oly erős volt, hogy nem tudott megnyugodni. Észrevette, hogy a szobácska kulcsa több helyen is vérfoltos, amire kétszer-háromszor is megtörölte; mégis ott maradt a vér; hiába mosta, sőt homokkal és kővel is dörzsölte, de csak nem akart eltűnni, mert a kulcs meg volt bűvölve, s nem lehetett semmi módon a foltjától megtisztítani; még ha eltűnt is az egyik feléről, újra ott vöröslött a másik felén. Kékszakáll még aznap este visszatért az útjáról. Elmondta, hogy útja közben több levelet küldtek eléje, s így tudta meg, hogy a dolga, amiért el kellett utaznia, szerencsésen rendbe jött. Felesége mindent megtett, hogy mutassa, mennyire örül férje hirtelen hazatértének.

 Másnap Kékszakáll visszakérte feleségétől a kulcsokat. Oda is adta mindannyit, de úgy remegett a keze, hogy Kékszakáll azon nyomban kitalálta, mi történt. Hogy lehet az — kérdezte —, hogy a kis szobának a kulcsa nincs a többiek között?

 - Biztosan ott fenn felejtettem valahol az asztalomon -felelte a fiatalasszony.

 - No hát akkor hozd is le, de mindjárt. S többszöri halogatás után le kellett hoznia a kulcsot. Kékszakáll megnézte, majd így szólt: - Hogy került vér erre a kulcsra?

 - Nem tudom — felelte szegény asszony, a halálnál is sápadtabban.

 - Nem tudja? — kiáltott rá Kékszakáll —, no de én annál jobban tudom! Be akart menni a kis szobába? Nos hát, asszonyom, be is mehet, elfoglalhatja a helyét azok mellett, akiket ott látott.

 A fiatalasszony sírva borult férjeura lábához, bocsánatért könyörgött, hogy nem volt elég engedelmes, szemében s egész megjelenésében a mély megbánás minden jelével. Oly szép, olyan szánandó volt, hogy egy sziklát is megindított volna, csakhogy Kékszakáll szíve a sziklánál is keményebb volt.

 - Meg kell halnia, asszonyom, mégpedig most íziben.

-Ha mindenképp meg kell halnom — nézett rá a fiatalasszony könnyben úszó szemével—, adjon legalább annyi időt, hogy Istenhez imádkozhassak.

 - Adok egy felényi negyedórát — felelte neki Kékszakáll, de egy pillanattal sem többet.

Szegény fiatalasszony mihelyt egyedül maradt, azonnal hívta testvérnénjét, s mondta neki:

 Anna — mert ez volt a nénje neve —, menj fel, kérlek, a toronytetőre, s nézd, jönnek-e a bátyáim,  ígéretet tettek, hogy még ma meglátogatnak; ha látod őket, ints, hogy siessenek. Fel is ment Anna a toronyba, s szegény, bánatos testvére időről időre ekképp szólongatta:

- Anna, édes testvérem, Anna, látod-e már, hogy  jönnek?

És Anna így válaszolt néki:  -  Nem látok mást, csak a zöldellő füvet s a nap előtt egy felleget.

Eközben Kékszakáll, kezében nagy késsel, teljes erejéből kiáltozott:

- Jöszte mindjárt, vagy én jöjjek utánad?

 - Még egy percet - könyörgött a felesége. S azon nyomban halkabban kiáltotta: — Anna, édes testvérem, Anna, látod-e már, hogy jönnek?

És Anna így válaszolt néki:   -  Nem látok mást, csak a zöldellő füvet s a nap előtt egy felleget. 

- Jöszte már — kiáltott Kékszakáll —, vagy én jöjjek utánad?

 -Megyek már — felelte a felesége s megint felszólt a toronyba: -Anna, édes testvérem, Anna, látod-e már, 

-Látok amott egy nagy porfelleget — felelte a testvérnénje

 - A bátyáim?

 - Óh, jaj, húgom, nem ők, csak egy birkanyáj. 

- Meddig várjak? — kiáltott Kékszakáll.

 - Csak egy percig — felelte az asszony s megint felszólta nénjéhez: — Anna, édes testvérem, Anna, látod-e már, hogy  jönnek?

 - Két lovagot látok, erre jönnek, de még igen messze vannak.

 - Istennek hála — kiáltott fel Anna alig egy pillanattal később —, csak a bátyáink lehetnek! Intek nekik, ahogy csak tudok, hogy még jobban siessenek.

Kékszakáll oly erővel kezdett most már kiáltozni, hogy az egész ház beleremegett. Szegény asszony lement hát hozzá zokogva és zilált hajjal vetette magát a lábához.

- Minden hiába — mondta Kékszakáll —,mindenképpen meg kell halnod. — S azzal egyik kezével megragadta az asszony haját, a másikkal meg a kést fogta rá, hogy levágja vele a fejét. Szegény asszony feléje fordult, s halálra vált szemével rátekintve még egy kis időt kért tőle, hogy felkészüljön a végső percre.

 - Nem, nem — felelte Kékszakáll -, ajánld csak Istennek a lelked. — S már magasra emelte a karját...

De abban a pillanatban oly erővel döngették a kaput, hogy Kékszakáll egyszerre lebocsátotta a karját. A kapu feltárult, s a két lovag, kihúzott karddal a kezében, egyenest Kékszakállra rontott. Ez azonnal felismerte felesége két bátyját, az egyik fiú dragonyos volt, a másik meg muskétás. Menekülni próbált, de a két testvér addig üldözte, amíg utol nem érte, mielőtt a szörnyeteg elérhette volna a kijáratot. Kardjuk át- meg átjárta a testét, s Kékszakáll ott nyomban bevégezte. Szegény asszony maga is majd’ olyan halott volt, mint a férje, s arra sem volt ereje, hogy megölelje testvéreit. Kékszakállnak történetesen nem volt örököse, és így minden vagyona a fiatalasszonyra szállt. A vagyon egy részével Anna nénjét adta feleségül egy fiatal nemesemberhez, aki a lányt amúgy is rég szerette, egy másik részből két bátyjának vásárolt kapitányi rangot, s végül ő maga hozzáment egy igen derék emberhez, aki elfeledtette vele mindazt a szomorú időt, amit Kékszakáll mellett töltött.    "

(Szó szerinti idézet a címben feltüntetett könyvből)

Ahhoz, hogy az áldozat szerepét megértsük, tisztáznunk kell még pár fogalmat. Talán hallottatok már a DRÁMAHÁROMSZÖG kifejezésről. A legfontosabb tudnivaló a drámaháromszögről, hogy 3 szereplője van (ezért háromszög), és a benne található szerepek állandóan cserélődnek.

A drámaháromszög résztvevői: a tettes, az áldozat és a megmentő.

-Ki a tettes? Nehéz sorsú emberek. Nehéz sorsúak, mert valószínűleg bántalmazás áldozatai. Viszont ahelyett, hogy önmagukon dolgoznának, „majd ők mindenki mást jól móresre tanítanak, mert úgyis mindenki rossz”. Sajnos nem jutnak el odáig, hogy az a bántalmazás, amiben ők szenvedtek, (és ahol áldozatok voltak) – gyakorlatilag ugyanaz, mint amit most ők az áldozataikkal csinálnak. Állandó negativitás jellemzi őket. Beállítottságuk: „Másokkal nincs baj, velem van a baj. De mindent meg fogok tenni, hogy ezt senki se vegye észre.”

-Ki az áldozat? – a tettes játszópajtása 😊 Aki nem vállal felelősséget, aki semmiről nem tehet (hisz a tettes a felelős mindenért). Aki csak a körülmények elszenvedője, aki igazából csak jót akar, de hát… ezt mások kihasználják. Éppen ezért folyton panaszkodik (hiszen a világon a neki a legnehezebb), tárt karokkal várja a megmentőt, aki kihozhatja ebből a helyzetből. Az áldozat kerüli a konfliktusokat. Mindig igent mond – akkor is, ha nem ért egyet. Akkor is bocsánatot kér, ha a másik bántja. Árad belőle az önsajnálat. Sajnos gyermekkorában bűntudatot helyeztek rá, idejekorán azt tanulta meg, hogy bárki más fontosabb, mint ő.

-Ki a megmentő? Az az ember, aki túlzott felelősséget vállalva szeretné megmenteni az áldozatot a tettestől. Elvéve ezzel annak a lehetőségét, hogy az áldozat felnőjön és maga vállaljon felelősséget az életéért, tetteiért. Egyetlen probléma van ezzel a megmentő szereppel: amikor elfogy az energia, kimerül a sok segítésben, könnyen belecsúszik az áldozat szerepébe…

S talán még nagyobb probléma, hogy ezek a szerepek állandóan cserélődnek. Ez az igazán fájdalmas a játszmákban! Naívan azt hiszed, hogy megmentő (jót cselekvő ember) vagy… és nem telik el pár pillanat, máris belecsúszhatsz az áldozat vagy a tettes szerepébe. Nem maradhatsz megmentő! Aki a drámaháromszög résztvevője, az előbb-utóbb a másik szerepeket is vinni fogja.

Az a baj ezekkel a játszmákkal, hogy mindig az nyeri, aki elkezdi. Ha tehát belemész – vesztettél.

Nyilván senki nem szándékosan viselkedik így… Ezekről a játszmákról Eric Berne fantasztikus könyvet írt (Eric Berne: Emberi játszmák címmel), amelyet döbbenetes olvasni.

Döbbenetes, mert évek-évtizedek jól begyakorolt (tudatlan) mintái jöhetnek szembe, és olvasás során eshet le a tantusz, hogy amiben élünk: a működésünk, a mintáink, a generációs örökségünk…. olyan játszmák, amelyeket csak a tudatosság ereje képes legyőzni.

No de térjünk csak vissza a meséhez! Így, hogy elolvastad a mesét, s hogy kaptál pár szó tájékoztatást a drámaháromszög résztvevőiről… mi a véleményed?

A kékszakáll mesében ki az agresszor (tettes) – és ki az áldozat?!

Hogyan is van az, hogy ami elsőre ösztönösen taszító lenne… ha kicsit megismerjük…közelebb engedjük… még akár elfogadhatónak is tartjuk? Hiába ijesztő elsőre és szólít fel távolságtartásra a kék szakáll: sajnos a negatív mintáinkban is azért maradunk benne sokszor, mert az „ismerős” érzéseket hozza. Minden, ami idegen = ismeretlen = veszélyes. S mihelyst ismerem = már nem ismeretlen = bizalmat szavazok neki. Néha akkor is, ha veszélyes!

Azt megfigyelted hol változik a viszony? Hol lesz az agresszorból áldozat? Kik voltak a megmentők a történetben? És milyen gyorsan lett az áldozatból agresszor?

Ahogy a mesében – úgy történik ez a mindennapjainkban is. Az oktatás sajnos az IQ irányába tolódott el, keveset foglalkozunk az EQ-val, az érzelmi intelligenciával. Pedig az érzelmi érettség azt is jelenti, hogy megtanulok érett felnőtt módjára viselkedni. Vállalni a felelősséget önmagamért és tisztelni a másik felelősségét is. És belecsúszhatok ugyan a drámaháromszögeimbe, … de ez csak tapasztalat arra, hogy előbb-utóbb észrevegyem őket és felismerjem azt a pontot, ahonnan már nem fogok belelépni.

A könyv ismét rengeteg dolgot bemutat, az általam leírtakhoz képest sokkal részletesebben elemzi a mesei történéseket, beszél az agresszióról, a haragfantáziákról, a komplexusokról.

Nagyon tetszett nekem, hogy úgy ír az agresszióról, mint egy énvédő tulajdonságról. Többször találkoztam ugyanis emberekkel, akik féltek a negatív érzelmektől és azok megnyilvánulásától. Kast egyértelműen leírja: „Az agresszió első fontos funkciója, hogy határokat jelez és módosít. Az agresszió segítségével jelöljük ki újra meg újra határainkat és mindenkori pszichés terünket.”

Érzitek ti is, mekkora energia van ebben? Mennyire támogatja az „én”-t…? És persze felelősség: megtanulni helyesen használni. Hiszen van egy pusztító, romboló funkciója is.

Bejegyzésem ismét csak ízelítő, hisz nem célom, hogy az egész könyvet kijegyzeteljem … Azt szeretném elérni, hogy ha felkelti az érdeklődésedet, tudd: hol olvashatsz bővebben utána ennek a témának!

Az önismeret felnyitja a szemed. Kezdd el!

#önismeret #onismeret #könyvajánló #Verenakast #Búcsúazáldozatszereptől #áldozat #drámaháromszög #tettes #áldozat #megmentő #személyiségfejlesztés #szemelyisegfejlesztes