Ábrahám Zsuzsannának hívnak, 45 éves édesanya vagyok. A pszichológiával a saját életem elakadásai kapcsán kezdtem el foglalkozni 15 évvel ezelőtt. L.Stipkovits Erika előadásai jártam szorgalmasan, valamint szakkönyveket vásároltam.

 A következő lépés az Óvodapedagógusi oklevelem megszerzése volt, ahol 3 féléven keresztül tanultunk pszichológia elméletet.

 A kettő ötvözeteként élt bennem a vágy, hogy szeretnék még pszichológiát tanulni (viszont valami gyakorlatiasabbat) és szeretnék Erikától tanulni.

Nyitottsággal és kíváncsisággal voltam tehát tele, amikor 2021-ben jelentkeztem a Személyiségfejlesztő Akadémiára (www.szemelyisegfejlesztoakademia.hu) és sikeres felvételi vizsgát tettem. Utólag látom csak, hogy a másoknak való segítés vágya mellett a saját nehézségeim megoldása is motivált a tanulásban.

Azt már a képzés megkezdése előtt tudtam, hogy szeretnék megtanulni jól segíteni.

Azt adni, amire a másik vágyik. Odafigyelni és képessé válni támogatni. Empátiám már a jelentkezésemkor erős volt embertársaim felé, viszont könnyen belecsúsztam a „megmentő” szerepébe, és értetlenül álltam bizonyos helyzetek előtt, amikor a drámaháromszög másik résztvevője lettem: a megmentőből esetleg áldozattá vagy tettessé avanzsálódtam.

Szerettem volna megérteni a játszmák dinamikáját. Szerettem volna egy tisztább képet kapni az emberi működésről. Motivált voltam, hisz a pszichológia elmélet során megtanult életszakaszok oly logikusnak és érthetőnek tűntek az Óvónőképzőben, hogy tudtam: szeretném ezt sokkal részletesebben tanulni, átlátni, megérteni.

Ahogy az újabb és újabb pszichológiai irányzatokat (és azok gyakorlati kivitelezését) tanultuk, egyre szélesedett a skála. Jelenlegi tudásom az egyes irányzatokhoz tartozó ajánlott irodalmak olvasásával és a csoporttársaimmal való gyakorlás során mélyült el.

Az elméleti tudás mellett vonzott az Akadémia gyakorlatorientáltsága. Mindegyik módszert használtuk csoporton belül. A képzés során így mindegyik szerepet megéltem és átéltem: voltam fejlesztő, kliens és megfigyelő is. A rengeteg önálló munka segített abban, hogy az énideálom és az énképem közelítsenek egymáshoz, tehát reálisabb képet kapjak önmagamról.

A jungi idézet, miszerint: „Semmi nincs lelkileg erőteljesebb hatással a gyermekekre, mint a szülők meg nem élt élete.”  nem hagyott nyugodni. Szerettem volna megérteni, mitől/hogyan lehetek jó anya. Az Akadémiára való jelentkezésemet tehát az motiválta, hogy szerettem volna a serdülő gyermekemnek is jó anyukája lenni.

A képzés során aztán rádöbbentem, hogy ennek az anyaszerepnek micsoda elképesztő jelentősége van. Arra, hogy a túl kevés ugyanannyira lehet káros, mint a túl sok. A megtapasztaltakból tehát azt a következtetést vontam le, hogy a legfontosabb, ahogy a kliensek felé viszonyulhatok:

Igazodva vezetek – s mindeközben a rogersi hármas kereteit betartom.
(empátia, elfogadás, hitelesség)

Személyiségfejlesztő munkám során szeretnék „jó anya” lenni. Aki megteremti a bizalmat. Aki odafigyel, teljes lényével oda tud fordulni a kliens felé. Aztán szeretném megengedni a távolodást is, ahogy egy anya teszi ezt a felnövekvő gyermekével.

Az empátia mellett szeretném kívülről is látni az eseményeket. Megengedni a kliensnek az énvédő mechanizmusait, segíteni felismerni őket.

Szeretném látni a saját ellenállásaimat, szeretnék dolgozni velük.

Szeretnék pszichoedukációval segíteni. Hiszek abban, hogy a kliensben megvan a képesség a problémája megoldásához, nekem csak a megfelelő kérdéseket kell feltennem.

Szeretném hagyni lázadni a klienst. Megengedni neki azokat az érzéseket, amelyeket gyermekkorában nem élhetett meg.

Szeretném tisztelni a hozzám forduló klienst. S a folyamat egészében odafigyelni, s megtartani őt. Szeretnék elég bátor lenni ahhoz, hogy megfelelő helyzetekben csak hallgassak. Szeretném felismerni a pillanatot, amikor a kliens külső segítség nélkül is elboldogul az életével – és szeretném „hamupogácsával” a saját útjára indítani őt.

Mindemellett szeretnék tekintettel lenni a saját határaimra. Szeretném látni: miért jött hozzám az adott kliens, nekem milyen fejlődési feladatot ad. Szeretném látni a köztünk zajló dinamikákat.

Szeretnék önmagam lenni, hogy a kliensnek ezzel példát adva ő is megtanulhassa: lehet önmaga. Ehhez egy Carl Rogers idézetet hoztam:

„Minden ember egy magában álló sziget, a szó valódi értelmében, és csak akkor emelhet hidakat más szigetek felé, ha akar és tud is mindenekelőtt önmaga lenni.”

Úgy indultam el ezen az úton, hogy azt hittem, az elmúlt 40 évben már nagyjából tudom ki vagyok. Az önismeret Pandora szelencéjét nyitotta ki számomra. A tudatos viselkedésemmel lehet, hogy tisztában voltam, viszont a tudattalanom mozgatórugói az elmúlt évben kezdtek világossá válni számomra. Az önismeret egy csodálatos út. Minél több mindent tudok magamról, annál inkább növekszik bennem a „belső béke” és elfogadás. Válaszok jönnek a miértekre, és ez nyugodtsággal tölt el… Szeretném, ha a klienseim ugyanezt átélhetnék.