Ha egy mondatban kellene összefoglalnom mit gondolok a (piros) könyvről, akkor azt írnám, hogy „egy határozott nő írt egy határozott könyvet a határokról, azok átlépéséről és a határtartásról”.

Ha idézettel kellene megfogalmaznom, Konfuciusz szavait idézve azt mondanám, a könyv megmutatja: "Két életünk van : a második akkor kezdődik , amikor rájövünk , hogy csak egy van."

Mély és súlyos könyv ez. Bea elemez, határokat mutat és példákkal illusztrál. Leír olyan mondatokat, amelyeket egyesek még gondolni sem mernek, esetleg nagy titokban, bűntudattal, halvány gondolatfelhőben, amit aztán gyorsan elhessegetnek. Viszont Bea most „engedélyt ad” arra, hogy kezünkbe vegyük a sorsunk és úgy alakítsuk, hogy öregkorunkban megnyugvással és boldogan tekinthessünk vissza az elmúlt éveinkre.

Két szót biztosan elsajátít az, aki ezt a könyvet olvassa:

-parentifikált (szülősített) az az ember, aki már gyermekkorában túl sok felelősséget hordott a hátán, ezért neki „ellopott gyermekkora” van

-infantilizált (benntartott) az az ember, aki még felnőttkorában sem képes megfelelő mértékű felelősségvállalásra, tehát neki „ellopott felnőttkora” van

Ezen „piros könyvet” megelőző „kék könyv”: Bea első nagy sikerű könyve az ellopott gyermekkorról szól. Olyan felnőtt gyermekekről, akik túlzott felelősségvállalással élnek felnőtt életükben, legtöbbször, mint „megmentő” léteznek, s emiatt egy idő után kiégnek.

Miután Bea családi rendszerben gondolkodik (nem csak az egyént vizsgálja önmagában, hanem az egyénnek a családon belül betöltött helyét is), kristálytisztán látja (és leírja), hogy az ilyen túl korai érettségben felnövő és túlzott felelősségvállalással élő gyerekek mellett általában van egy másik, úgynevezett „benntartott gyermek” is. Ők lesznek azok, akiknek a felnőttkorát lopták el, róluk szól a piros könyv, hiszen ők nem tudtak megtanulni határokat húzni, felnőni és felelősséget vállalni; valamint érett, felnőtt, önálló emberként létezni. Ehelyett gyakran valamilyen függőségben élik meg az autonómiájukat. A ki nem elégített szükségleteik túlevésben, alkohol-, drog-, online játék-, pornó-, esetleg szexfüggésben jelenhetnek meg.

Az „ellopott felnőttkorú” gyermekek magas árat fizetnek azért, amiért a kamaszodásuk nem ment végbe és (pszichológiai értelemben) nem váltak le szüleikről. Ezekre az emberekre jellemző a szorongás, a pánikbetegség és más egészségügyi problémák, mert a szimbiotikus kapcsolatokban nem lehet felszabadultan élni.

A könyv végigveszi Erik Erikson elméletét az emberi fejlődési szakaszokról, melynek az a lényege, hogy bizonyos életszakaszonként minden személyiség szembenéz valamilyen konfliktussal. Ha ezt „megküzdi”, akkor megerősödve, tovább fejlődve éli tovább az életét. Ha pedig nem tudja ezeket a kríziseket megfejlődni, az a későbbi életében újra és újra visszatérő problémaként jelentkezhet nála.

Bővebben a szakaszokról például itt is olvashatsz:

https://motivatormagazin.hu/pszichologia/erik-erikson-elmelete-a-fejlodesi-szakaszokrol/

Egy egészségesen működő családban a szülők képesek elfogadni, hogy a gyermek elkülönül, egyedül akar lenni. Korábbi cikkemben írtam az érzelmileg érett emberekről. Bővebben ott olvashatod az érett felnőtt jellemzőit. A lényeg az, hogy egy érett személyiség asszertíven kommunikál. Én üzenetekben beszél: elmondja, hogy egy konkrét szituációban hogyan érzi magát és mire lenne szüksége. (Véletlenül sem a másikat minősíti, érzelmileg zsarolja vagy vádolja).

Az érett szülő bízik a gyermekében. Nem akadályozza a fejlődésében! A szülőknek óriási felelősségük van abban, hogy ha egy családi rendszerben az infantilizmus megjelenik. Ha a serdülés nem megy végbe a gyermeknél, akkor ez az állapot konzerválódik. Ilyen esetben például a pszichoszexuális fejlődés megakad (visszatérve Erik Erikson elméletéhez, felmerül a kérdés a serdülőkori szakaszhoz: vajon sikerül-e a gyermeknek stabil énképet kialakítania? Bátran fog a nagyvilág felé lépni és nyitni? Vagy függő viszonyban marad úgy a szüleivel, mint egy külső „tárggyal” = szex, drog, alkohol,stb….).

Szülőként néha nehéz és fájdalmas megélni, ahogy a gyermek nemet mond. Viszont, ha egy-egy nem kapcsán erős félelmek, bizonytalanság vagy fájdalmak jelennek meg bennünk, azzal nekünk van dolgunk. Biztosak lehetünk benne, hogy a gyermekünk a korának megfelelően fejlődik. Sőt!

Az, hogy nemet mond, azt jelenti, hogy biztonságosnak ítéli meg a szülő-gyermek kapcsolatot! Mert pontosan tudja, hogy a „nem”-től függetlenül őt ugyanúgy szeretik. Minden embernek joga van nemet mondani.

Mi történik akkor, ha a szülő nem képes elfogadni a nemet? Erre írtam azt az elején, hogy Bea éles határokat húz. Idézem a könyv 127.oldaláról a mondatot:

„Amikor a gyermekként parentifikálódott szülő nem képes elfogadni, ha a gyermeke határt húz felé, akkor előfordul, hogy a gyermeknek nincs más választása, mint időlegesen vagy végérvényesen megszakítani a kapcsolatot a szülővel. Ennek legtöbbször az az előzménye, hogy a túlzott kontroll miatt a felnőtt gyerek már úgy érzi, megfullad a kapcsolatban, és hiába próbálja megértetni a szülővel, hogy mi a problémája, süket fülekre talál, ami miatt tehetetlennek és eszköztelennek érzi magát.”

Kik fogadják nehezen a nemet?

Kevés internetes forrást találunk a passzív agresszió témájáról, Bea ehhez a témához is bátran nyúl és részletesen ír. Kik a passzív agresszív emberek? Olyan emberek, akik az eredeti családjukban nem tanultak meg felelősséget vállalni, ezért kívülről esendőnek, sajnálni valónak és megmentésre várónak tűnnek. (Nem véletlenül találják meg a parentifikált társakat, akik szívesen csúsznak a megmentő szerepébe, és nem véletlenül lesznek parentifikált gyermekeik… ha már a szülő nem vállal felelősséget, valakinek a családban ezt meg kell tennie.) A passzív-agresszív ember élete a játszmáról szól. És egy dolgot biztosan tudunk: ha valaki játszmázni kezd, és te belelépsz (magyarázkodsz) --- már vesztettél! A játszmát mindig az nyeri, aki elkezdi! A passzív-agresszív emberek kiváló bűntudatkeltők. Miután (saját sérüléseik mentén) nehezen kapcsolódnak a saját érzéseikhez, szükségleteiket pedig talán megfogalmazni sem tudják, azt várják, hogy a másik találja ki a gondolataikat. Ha pedig a másik fél valamiért nem találja ki: jöhet a hibáztatás, érzelmi zsarolás és a bűntudatkeltés. Az ilyen emberek közelében mindig azt érezzük, mintha meg lenne sértődve. És ez így is van: csak az áldozati szerepben érzi kényelmesen magát, és teljesen hárítja a felelősségvállalást (csak a másik ember lehet hibás mindenért).

Nagyon nagy lépés felismerni azt, ha részese vagyunk egy passzív-agresszív kapcsolatnak, mert ez egyet jelent azzal, hogy beismerjük magunknak: egy mérgező/bántalmazó kapcsolat részesei vagyunk. A bántalmazásnak azonban semmilyen formája nem fogadható el!! Ezt tudatosítanunk kell önmagunkban is! Nehéz lépés, és rengeteg bűntudat árán jut el egy érzelmileg zsaroló szülő felnőtt gyermeke arra a pontra, amikor megtanul nemet mondani.

Azt is meg kell ugyanis tanulnunk, hogy ne fekete-fehérben gondolkodjunk. A szüleinktől kaptuk az életünket, ezért mindörökre hálásak leszünk. Vannak azonban bizonyos viselkedések, amik nem elfogadhatóak. S mivel önmagunkért (felnőtt kortól kezdve) mi magunk vagyunk a felelősek, a mi feladatunk lesz nemet mondani az olyan szituációra, ahol érzelmi zsarolás vagy bármilyen más határátlépés történik! Tehát nem a szülő személyére fogunk nemet mondani, hanem bizonyos tettekre, szituációkra.

A bántalmazásban felnőtt emberek nagyon sok esetben csak terápiás segítséggel tudnak úrrá lenni a bűntudaton. Gyermekkorukban beléjük ivódott a szégyen, a félelem, a düh. Ezekkel a nehéz érzésekkel gyakran úgy küzdenek meg, hogy elfojtják őket. S ahhoz, hogy ezek az érzések újra felszínre kerüljenek, elfogadásra kerüljenek, validálva legyenek, -- szükség van egy biztonságos, támogató, elfogadó (terápiás) közegre. Ahol a bántalmazott emberek biztonságban érezhetik magukat. Ahol kimondhatják a legnehezebb érzéseiket is. Ahol megérezhetik, hogy ők is szerethetők, elfogadhatók és hogy gyermekkorukban is megérdemelték volna a szeretetet. Ahol megtanulják felnőttként megtölteni az érzelmi tankjaikat, amelyeket régóta üresen cipelnek magukkal. Ahol végre megélhetik az értékességüket.

És hogy kinek hol vannak a határai? Ez egy jó önismereti feladat, gondolkodni… Megfigyelni, hol vannak a mi határaink? Van-e olyan bennem, amikor azt érzem: ELÉG! Ez nekem sok! Milyen szituációkban fordul ez elő? Milyen érzések kavarognak bennünk, amikor azt érezzük, a másik túllépett a határainkon (segítek… ha dühös vagy a másikra, akkor biztosan átlépi a határaidat)?
S a másik önismereti feladat: megfigyelni, mi mikor lépjük át az embertársunk határait? Milyen konkrét szituációkban jön ez elő? Hogyan jelzi ezt a másik? Milyen érzések kavarognak bennünk közben?

Azt gondolom, hogy miután a családi rendszerekben sok esetben hiányzik a nyílt, tiszta, őszinte kommunikáció, abszolút szükség van a mi szakmánkra is: akinek igénye van, tanulhat az EMK-ról (erőszakmentes kommunikációról), a gordoni ÉN-üzenetekről, az asszertivitásról, az asszertív jogokról… a nemet mondásról.

Jó lenne, ha sok ember eljuthatna személyiségfejlesztőhöz!

Ezért írok blog bejegyzéseket, könyvajánlókat, hogy lássátok: megfelelő nyitottsággal új dolgokat tapasztalhatunk meg, amelyek értékesebbé tehetik kapcsolódásainkat, emberi kapcsolatainkat.

Az önismeret segít tisztán látni önmagadat.

Kezdd el!

#ábrahámzsuzsanna #bibókbea #könyvajánló #ellopottfelnőttkor #felelősségvállalás #parentifikáció #infantilizáció #önismeret #onismeret #ellopottgyermekkor #passzívagresszió #érzelmibántalmazás #ErikErikson

 ASSZERTIVITÁS= önérvényesítést jelent. Konkrétan pedig a saját érzelmek, gondolatok határozott közlése a másik elleni düh, megbántási szándék nélkül. Ezért nem tévesztendő össze az agresszióval!

Hiszen egy-egy kommunikációs helyzetben részt vehetünk agresszív módon (ahol a másik érzéseit, gondolatait nem vesszük figyelembe), részt vehetünk szubmisszív módon (ez általában az agresszív kommunikáció ellentéte, amikor is nem tudjuk kifejezni az érzéseinket, nem tudjuk közölni a gondolatainkat, alárendelődünk a másik fél akaratának).

Miért jó az asszertív kommunikáció? Mert kooperációra törekszik!

A másik fél érdekeit, céljait is ugyanúgy figyelembe vesszük, mint a sajátunkét.

El tudjuk mondani úgy a saját pozitív és negatív érzelmeinket, igényeinket, meggyőződéseinket vagy gondolatainkat anélkül, hogy közben nem tapasztalunk szorongást vagy bűntudatot. Egyébiránt a mások méltóságát sem sértjük meg, tehát nem minősítünk. Felnőtt énállapotban kommunikálunk (racionálisan, érvekkel), nem csúszunk le a dacos gyerekbe és nem leszünk szigorú, számonkérő szülők sem. Én üzenetekkel kommunikálunk. Képesek vagyunk a másikat végighallgatni, elfogadni az ő állapotát, érzelmeit, igényeit, gondolatait. Kooperációra törekszünk.

Vállaljuk a felelősséget azért, ami az életünkben történik.

Mindehhez természetesen az szükséges, hogy elhiggyem:  jogom van az érzéseimhez!

Márpedig érzésekkel nem lehet vitatkozni.

Ha képes vagy megfogalmazni, milyen érzés keletkezik benned egy-egy szituációban, közelebb hozhatod magadat és a kommunikációs partnered is a problémátok megoldásához.

Próbálj meg én-üzenetben kommunikálni!

Ez mit jelent?

1. Felismered a problémát és meghatározod a konkrét helyzetet (úgy szoktam mondani, hogy azt, amit egy harmadik vagy egy negyedik személy is ugyanúgy látna, mint Te. Például: Hatszor kértelek, hogy vidd ki a szemetet. - Ha valóban megkérted hatszor a partneredet, akkor ezzel nem lehet vitatkozni.)
2. lépés: milyen érzelem jelenik meg benned? (Hatszor megkértelek, hogy vidd ki a szemetet. Nem vitted ki. Én most nagyon dühös vagyok!)
3. lépés: fogalmazd meg a számodra kedvező megoldást... (Pl.: Hatszor kértelek, hogy vidd ki a szemetet. Nem vitted ki. Én most nagyon dühös vagyok! Arra lenne szükségem, hogy ha egyszer megkérlek szépen valamire, akkor azt belátható határidőn belül, ami körülbelül 1 nap, teljesítsd! Köszönöm!)

Ahhoz persze, hogy asszertíven kommunikálj, belül mélyen érezned kell, hogy JOGOD van szólni.

Jogod van érezni…. Jogod van a következő dolgokhoz:

-Jogom van ahhoz, hogy tisztelettel kezeljenek, mint egy intelligens, egyenjogú lényt.

-Jogom van ahhoz, hogy kérjek, kimondjam, amit szeretnék.

-Jogom van saját döntéseket hozni.

-Jogom van mások elvárásai helyett saját céljaimat meghatározni.

-Jogom van mások dolgaiért nem felelősséget vállalni.

-Jogom van ahhoz, hogy rám figyeljenek, amikor beszélek.

-Jogom van ahhoz, hogy kifejezzem saját értékrendemet, megállapítsam, mi fontos nekem és mi nem.

-Jogom van ahhoz, hogy kifejezzem az érzéseimet, véleményemet.

-Jogom van tévedni, hibázni és viselni annak következményeit.

-Jogom van időt kérni mielőtt beleegyezek valamibe vagy döntök.

-Jogom van mérlegelni, újragondolni a dolgokat és megváltoztatni a véleményemet.

-Jogom van azt mondani, hogy nem értem és segítséget kérni.

-Jogom van megnevezni a saját igényeimet.

-Jogom van ahhoz, hogy tisztelettel bánjanak velem, meghallgassanak, és komolyan vegyenek.

-Jogom van meghatározni a saját korlátaimat, kielégíteni az igényeimet és nemet mondani.

-Jogom van ahhoz, hogy nemet mondjak, bűntudat és indoklás nélkül.

-Jogom van az egyedüllétre.

-Jogom van ahhoz, hogy önbecsülésem és méltóságom megőrzése érdekében megfelelően eljárjak, még akkor is, ha ezt valaki sérelmesnek találja – feltéve, ha indítékaim, szándékaim nem agresszívek.

-Jogom van ahhoz, hogy megszakítsak olyan kapcsolatokat, amelyek mérgezőek számomra és káromra vannak.

Itt egy rövidebb felsorolást olvashattatok.

Van egy nagyon jó könyv (igen-igen… ismét egy könyvajánló következik) …

Lindsay C. Gibson: Szülősebek c. könyve.

Lindsay C. Gibson könyve érdemes az olvasásra, a könyv hátuljában kigyűjtött mondatok pedig érdemesek arra, hogy mindenki elolvassa, átérezze és a magáénak gondolja ezeket a mondatokat.

Hiszen, ha elhiszem azt, hogy NEKEM JOGOM VAN,

a következő lépés az lesz, hogy MINDENKI MÁSNAK IS JOGA VAN megtenni, vagy nem megtenni dolgokat.

Mennyivel élhetőbb, szeretetteljesebb lenne a világ, ha magunkra ugyanúgy tekintettel tudnánk lenni, mint másokra! Nem kevésbé, nem túlzottan, egyszerűen egyenlő mértékben.

Ha tehát kezdetektől fogva olvasod a blogomat, és már beszereztél egy önismereti naplót,

kérlek gyöngy betűiddel (vagy macskakaparásoddal 😊 ) írd le magadnak a fenti, asszertív jogok rövidített verzióját, vagy a lejjebb található jogok listáját… És közben figyeld magad!

Melyik mondat az, amelyik „simán emészthető” ?

Hol érzed, hogy a tested tiltakozik?

Mikor jön az „igen,de…” ?

Ugye tudod, hogy pont ezekkel a mondatokkal van dolgod….?

Szeretettel küldöm hát mindenkinek, aki nincs tisztában a jogaival:

1. A határok kijelölésének joga

-Jogom van határt szabni a fájdalmat okozó vagy kizsákmányoló viselkedésnek.

-Jogom van bármilyen interakciónak véget vetni, ha úgy érzem, hogy nyomást gyakorolnak rám vagy kényszerítenek.

-Jogom van már jóval azelőtt bármit leállítani, hogy teljesen kimerülnék.

-Jogom van befejezni az interakciót, ha nem élvezem.

-Jogom van indoklás nélkül nemet mondani.

2. Az érzelmi kényszerítés elutasításának joga

-Jogom van hozzá, hogy ne legyek mások örökös megmentője.

-Jogom van azt kérni, hogy máshoz forduljanak segítségért.

-Jogom van hozzá, hogy nem oldjam meg mások problémáit.

-Jogom van hagyni, hogy mások maguk küzdjenek meg a saját rosszkedvükkel.

-Jogom van hozzá, hogy ne engedjek magamban bűntudatot kelteni.

3. Az érzelmi autonómiához és szellemi szabadsághoz való jog

-Jogom van az érzéseimhez.

-Jogom van a gondolataimhoz.

-Jogom van elvárni, hogy ne nevessenek ki, és ne gúnyoljanak ki az értékrendem, az ötleteim és az érdeklődési köreim miatt.

-Jogom van zokon venni, ha rosszul bánnak velem.

-Jogom van zokon venni mások viselkedését vagy hozzáállását.

4. A kapcsolatok megválasztásához való jog

-Jogom van tudni, hogy szeretek-e valakit vagy sem.

-Jogom van visszautasítani, amit adni akarnak nekem.

-Jogom van hozzá, hogy ne hagyjam magam cserben csak azért, hogy másnak könnyebb legyen.

-Jogom van hozzá, hogy véget vessek egy kapcsolatnak, még akkor is, ha rokonok vagyunk.

-Jogom van hozzá, hogy ne függjek valakitől.

-Jogom van távolságot tartani mindenkitől, akivel nem érzem jól magam vagy leszívja az energiámat.

5. Az egyértelmű kommunikációhoz való jog

-Jogom van bármit mondani, ha azt nem erőszakosan, nem bántó módon teszem.

-Jogom van kérni, hogy hallgassanak meg.

-Jogom van szólni, ha megbántottak.

-Jogom van megmondani, hogy valójában mit szeretnék.

-Jogom van nem tudni, hogy mit várnak el tőlem; ne várják el, hogy kitaláljam.

6. A saját érdekeim érvényesítésnek joga

-Jogom van nem csinálni valamit, ha nekem nem alkalmas az időpont.

-Jogom van akkor távozni, amikor akarok.

-Jogom van nemet mondani olyan programokra, amelyeken nem érzem jól magam.

-Jogom van hozzá, hogy a magam ügyeiben én döntsek és ne kételkedjek önmagamban.

7. A saját élethez való jog

-Jogom van önállóan cselekedni még akkor is, ha más ezt nem helyesli.

-Jogom van arra áldozni az időmet és az energiámat, amit fontosnak érzek.

-Jogom van megbízni a belső tapasztalásomban, és komolyan venni az ambícióimat.

-Jogom van siettetés nélkül addig gondolkodni, amíg jónak látom.

8. Az egyenlőséghez és a kölcsönös tisztelethez való jog

-Jogom van hozzá, hogy ugyanolyan fontos legyek, mint a másik ember.

-Jogom van úgy élni az életemet, hogy senki nem gúnyoljon ki.

-Jogom van hozzá, hogy tisztelettel bánjanak velem, mint egy független felnőttel.

-Jogom van hozzá, hogy ne szégyelljem magam.

9. Az egészséghez és jólléthez való jog

-Jogom van boldogan élni, nem csak vegetálni.

-Jogom van időt szakítani a kedvteléseimre.

-Jogom van eldönteni, hogy mennyi időt és figyelmet szentelek másoknak.

-Jogom van végiggondolni a dolgokat.

-Jogom van önmagammal foglalkozni, akármit is gondolnak erről mások.

-Jogom van időt szánni a belső világom fejlesztésére.

10. Az önmagam szeretetéhez és védelmezéséhez való jog

-Jogom van együttérezni magammal, amikor hibázom.

-Jogom van változtatni az énképemen, amikor pontatlanná válik.

-Jogom van szeretni és kényeztetni magam.

-Jogom van hozzá, hogy ne legyek önkritikus, és élvezzem az egyediségemet.

-Jogom van hozzá, hogy önmagam legyek.

Forrás: (ahogy fent említettem) Lindsay C. Gibson: Szülősebek c. könyve

Az önismeret menő. Ajtókat nyit meg. Lehet, hogy mások felé, lehet, hogy befelé – önmagad felé. Tedd meg az első lépést!

#ábrahámzsuzsanna #abrahamzsuzsanna #önismeret #onismeret #asszertívkommunikáció #asszertívjogok #LindsayCGibson #jogomvan #jogodvan #énüzenet 

 I.
Sétálok az utcán.
Egy mély lyuk van a járdán.
Beleesem, elvesztem.
Nincs segítség.
Nem az én hibám.
Egy örökkévalóság kell, hogy kitaláljak.

II.
Ugyanazon az utcán sétálok.
Egy mély lyuk van a járdán.
Úgy csinálok, mintha nem látnám.
Újra beleesem.
Nem tudom elhinni, hogy ugyanott vagyok.
De nem az én hibám!
Még nagyon hosszú idő telik el, míg ki tudok jönni.

III.
Ugyanazon az utcán sétálok.
Egy mély lyuk van a járdán.
Látom, hogy ott van.
Mégis beleesem… ez puszta megszokás.
A szemem nyitva van. Tudom, hol vagyok.
Az én hibám!
Azonnal kijövök.

IV.
Ugyanazon az utcán sétálok végig.
Egy mély lyuk van a járdán.
Megkerülöm.

V.
Egy másik utcán sétálok végig.

#PortiaNelson #Önéletrajz #önismeret #onismeret 

 Talán hallottatok már Erik Eriksonról, aki az emberi életet 8 szakaszra osztotta. A 8 szakaszt ebben a bejegyzésben nem sorolom fel. A bejegyzés szempontjából az az életszakasz a releváns, amelyben a párválasztás megtörténik.

Mindegyik szakasznak megvannak a maga alapkonfliktusai, jellemzői, a főbb fejlődési feladatai, kérdései és a két véglete (siker és kudarc). Minden szakaszban van egy alapkonfliktus, amelyet, ha „sikeresen abszolválunk”, azáltal fejlődni fog a személyiségünk és erősödik az identitásunk. A két véglet gyakorlatilag annyit mutat be, hogy a szakasz végére siker esetében „megfejlődjük” a fejlődési feladatot, s ekkor erősödünk, vagy ha ez nem sikerül (kudarc), akkor milyen problémáink, elakadásaink lehetnek.

A hatodik szakasz egyik végpontja az intimitás, a másik végpontja az izoláció. Ebben a 25-45 éves korig tartó életszakaszban ugyanis az emberek már túl vannak (szerencsés esetben) az identitással kapcsolatos kérdéseiken, a serdülés lezajlott és talán megtalálták önmagukat, céljaikat, megfogalmazták vágyaikat, és ideális esetben leváltak a szüleikről, kialakították az ideális távolságot velük. Így a serdülés után jöhet az intimitás szakasza, ahol készen állnak az elköteleződésre. Az énvesztés félelme nélkül merik beleengedni magukat egy kapcsolatba. Tudatosan vállalnak kompromisszumokat és hoznak áldozatokat. Megtalálják az egyensúlyt az önállóságuk és a kapcsolataik között. Ha ugyanis nem képesek szorosabb emberi kapcsolatokat kialakítani, félnek az énvesztéstől és ezért nem köteleződnek el, akkor ezen szakasz végére elmagányosodnak, izolálódnak.

Elöljáróban egy kulcsmondatot írok le: „A bot két vége ugyanaz a bot”.

Ezt a mondatot rengetegszer hallottuk a személyiségfejlesztő képzés során. Tehát mindegy, hogy mintáról vagy ellenmintáról beszélünk, az egy és ugyanazon tulajdonságra fog rímelni. Ennek tükrében olvassátok a következő sorokat.

Négy fő álláspont született arról, hogy (főként a fent leírt életszakaszban) vajon mi alapján választunk párt.

1.)SZÜLŐIMÁGÓ elmélet, miszerint: a párválasztás a szülői tulajdonságok mentén történik. Él bennünk egy erős kép az ellentétes nemű szülőnkről. A párunk vagy az ellentétes nemű tulajdonságaival rendelkezik (bot egyik vége) – vagy ( a bot másik vége) annak tulajdonságaival ellentétes viselkedésű és jellemvonásokkal rendelkező párt választunk („Na nekem olyan férj/feleség nem kell, mint amilyen az apám/anyám volt!” – jelszóval). Ez általában nem tudatos, évek múltán döbbenünk rá, hogy a „feleségem tiszta anyám”, vagy „a férjem olyan, mint az apám”, illetve, ha a bot másik végét, tehát az ellenkező tulajdonságú partnert választjuk, akkor egy férfinek, akinek „üveghegy” anyja volt (szülőtípusok-lásd korábbi blogbejegyzés), akkor feleségnek olyan nőt választ, aki „az anyja helyett is anyja”, tehát nagyon igényli a közelséget, gondoskodó.

2.)KIEGÉSZÍTŐ SZÜKSÉGLETEK ELMÉLETE, miszerint: a partnerek egymásban a hiányzó tulajdonságaikat fogják megtalálni. Ilyen kapcsolatban az ellentétek egymásra találását figyelhetjük meg. Ezek az emberek kiegészítik egymást, ketten alkotnak egy kerek egészet, mint ahogy a nappalok és az éjszakák is összetartoznak. Így fordulhat elő, hogy egy intenzív, erős akaratú, domináns férj egy visszahúzódó, alárendelődő feleséget keres. Lehet, hogy a környezetükben senki nem érti, miért jó ez így nekik. Sőt talán tudatosan ők maguk sem tudják megfogalmazni. Viszont miután megtalálják egymásban önmaguk lehasított részeit, ragaszkodni fognak egymáshoz.

3.)KOMPENZÁLÓ SZEMÉLYISÉGZAVAR ELMÉLETE, amely nagyon érdekes elmélet… Ugyanis azt mondja: választhatok például úgy párt, hogy ha szorongó vagyok, akkor választok egy nálamnál még szorongóbb partnert, és ettől erősebbnek, határozottabbnak fogom érezni magam. Illetve, ha alapvetően egy negatív beállítottságú, morgolódó ember vagyok, akkor egy nálamnál még negatívabb és többet morgolódó partnert keresek, így aztán gondolhatom azt, hogy az én viselkedésem még a „normális” kereteken belül mozog, szinte pozitív szemlélettel élek.

4.)SAJÁTOS IGÉNYEK ELMÉLETE, amely szerint: ha egy gyermek szükségletét gyermekkorban túlzottan kielégítették (bot egyik vége) vagy frusztrálták (bot másik vége), akkor ennek az igénynek a kielégítését várják a házastársukról. Korábbi írásaimban már említettem, hogy a végletek sosem jók. Ugyan poláris világban élünk, mégis törekszünk az egyensúlyra. Az is lehet káros egy gyermeknek, ha túl sokat kap valamiből (például túlféltést a borostyán anyától – „szeretetre” hivatkozva), de ugyanúgy káros lehet a túl kevés is (ha egyáltalán nem féltik, nem foglalkoznak a gyermekkel és nem elégítik ki a szükségleteit). Mit keres tehát egy „borostyán anya gyermeke”? – Felnőttkorban olyan partnert, akitől a szabadságot megtapasztalhatja. És mire vágyik majd egy olyan gyermek, akinél az elutasítottság séma erős? Biztosan egy olyan partnert, aki akár minden percben biztosítja szerelméről.

Melyikben ismertetek magatokra?

Jött a felismerés, hogy a párotok és az ellentétes nemű szülőtök melyik tulajdonságaikban hasonlóak?

Esetleg azt látjátok, hogy a két véglet vagytok, és eddig is azt gondoltátok, hogy „az ellentétek vonzzák egymást”?

Találtatok olyan tulajdonságot, ami a társatoknál is megtalálható, valamint nálatok is  -  és felismerhető a kompenzációs elmélet?

Talán arra lettetek figyelmesek, hogy a párotok a hiányzó gyermekkori szükségleteiteket adja meg nektek?

Arról, hogy aztán párválasztás után hogyan működünk a párkapcsolatainkban, már írtam egy könyvajánlót: https://szemelyisegfejleszto-muhely.blog.hu/2024/08/22/konyvajanlom_takacs_tibor_egymas_szemeben_partatlanul_a_parkapcsolatokrol_c_konyve#more18471595

Olvassátok át újra ezt a bejegyzést is!

Az önismeret magabiztosságot ad. Ismerd meg magad!

#Ábrahámzsuzsanna #Abrahamzsuzsanna #önismeret #onismeret #párkapcsolat #parkapcsolat #személyiségfejlesztés #szemelyisegfejlesztes #párválasztás #parvalasztas

Van egy erő, ami hatalmasabb mindennél, ami vezet, terel és mutatja az utat, amit pont keresel.

Oda vezet, ahol lenned kell, amit látnod, érezned és megtapasztalnod kell.

És abban a pillanatban rájössz, hogy a kell nem más, mint a jelen, amiben benne vagy. És az, csak úgy megtörténik veled. Az ízek, a színek, a hangok és a látvány, és ennél még valami sokkal több, az érzés, ami átjár ott, akkor, abban a pillanatban, amikor megérted: egyetlen falevél sem hullik le értelmetlenül.

Azért történik, mert célja van, azért történik, mert el kell engednie az ágat, le kell róla válnia. A levél ezt tudja, hogy ősszel pont akkor kell megtennie, amikor megérett arra. Tudja, hogy dolga van, feladata, és új útra kell térnie. Érzi küldetésének a hívását. Valahogy így kéne nekünk, embereknek is érezni azt, ha valami véget ért, azt, ha valamit el kell engednünk és azt, hogy valami újabb dolog vár ránk. Legyen az egy új kapcsolat, egy új személy, egy új munka, egy új barátság, egy új város, vagy éppen önmagad egy teljesen új verziója. Az elengedés ehhez szükséges, hogy valami teljesen más születhessen benned, veled, általad. Amikor ezt megérted, kinyílik majd a kapu, amin átlépve megtanulod elengedni mindazt, ami már nem szolgál téged, megtanulod bezárni a régi elavult dolgok mögött az ajtót, és újakat nyitsz ott, ahol sosem remélted volna, hogy dolgod lehet. Megérted, hogy a múltad leckéi téged szolgáltak, erősebbé és bölcsebbé tettek. Hálás szívvel mondj köszönetet értük, majd zárd be az ajtót, hogy új fejezet nyílhasson az életedben, amely újabb leckékkel szolgál majd. Állj elébe bátran, nyisd meg a szívedet még akkor is, ha ezer darabra hullott a múltban, mert ez kellett ahhoz, hogy most képessé válj új emberré válni, és a szétesett darabok a valódi méltó helyükre kerülhessenek.

Engedd el a leveleidet, amiket olyan erősen szorítasz magadhoz. Engedd el őket, és olyan életet kapsz cserébe, ami minden álmodat felülmúlja! 

Ahogy lehullanak majd a levelek, megleled az otthont, amiben igazi otthonra lelsz, társra, csemetékre és valódi boldogságra. Csak merd elengedni a leveleket, amik érted születtek, hogy most érted halhassanak meg!

 Az önismeret útján segít megérteni: kik vagyunk és honnan jöttünk, amikor elkezdjük felrajzolni a családfánkat, előkeresni a régi fényképeket, meghallgatni a régi történeteket a felmenőinkről.

Amikor én gyűjtöttem adatokat a családfámhoz, érdekességre bukkantam. Gyermekként azt hittem, hogy ritka „jelenség” az amerikai nagynéni. 40 évesen kellett rájönnöm, hogy olyan kicsi a világ, hogy nem csak az én rokonaim éltek/élnek South Bendben, hanem a férjem családjából is.

Találtam egy antikvár könyvet: „Valahol túl, Meseországban…” Az amerikás magyarok 1895-1920 – Válogatta és szerkesztette Albert Tezla, Kathy Elaine Tezla közreműködésével, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1987.

Ennek a könyvnek egy fejezete „Az amerikai Sopron”-ról szól, és South Bend városát „Szót Bend”-ként emlegeti. „South Bendben 1882-ben kezdtek el magyarok megtelepedni. Ezek között a legelső a Felső-Hegykőről (Sopron m.) származó Kertész Antal volt. Pár hónappal utána jöttek: Horváth József, Horváth Antal, Pipás Horváth József, Szelemezey György, Kóczán Mihály, Pápai Horváth József, Horváth Ignác, Tóth Mihály és Varga György, valamennyien dunántúliak.”

„Honfitársaink közül sok van az amerikai cégeknél alkalmazva, a munkások pedig az Oliver Chilled Plow Works, a Singer Mfg. Co. és a Studebaker Corporation gyáraiban keresik meg a jól megérdemelt kenyeret.”

S ugyan ezen rokonaink azért mentek „Ámerikába”, hogy pénzt keressenek, majd hazajöjjenek, sokan közülük valamiért aztán mégis kint ragadtak. Az első (kivándorló) generáció még az angolt sem tanulta meg, magyar közösségben éltek, magyar hírlapot olvastak, ügyeiket is magyarul intézték.

Ma, 2024-ben – ezek a kivándorlók már nem élnek, a gyermekeik pedig már talán nem is beszélik a magyar nyelvet.

Miért írom mégis mindezeket le?

Érdekességképp.

---Freud volt ugyanis, aki bevezette a pszichológiába a „tudattalan” fogalmát.

---Szondi Lipót nevéhez kötjük a „családi tudattalan” kutatását. Több száz házasságot elemzett és családfakutatásokkal is foglalkozott. Ő volt az, aki kimutatta, hogy a családi tudattalanból eredő választásaink – akár generációkon keresztül is ismétlődhetnek! Olvasmányos formában hasonló történetekről olvashatsz Orvos-Tóth Noémi: Örökölt sors című könyvében. Saját családfakutatásod során pedig meglepő ismétlődéseket fedezhetsz fel!

---És így eljutunk egy még szélesebb spektrumhoz, amit C.G.Jung nevéhez kötünk: a „kollektív tudattalan” fogalmához. A kollektív tudattalan tárolja az emberiség ősi tapasztalatait. Már úgy születünk, hogy rendelkezünk egy ősi tudással, amit adott szituációban elő tudunk hívni. Úgy születünk, hogy nőként van bennünk egy kép arról, hogy mit jelent – milyen is a „férfi”. És minden férfi úgy születik, hogy van benne egy kép arról, ki is az – és milyen is az a „nő”.

Visszatérve South Bendhez:

-Ki tudja, hányan vagyunk itt tehát Sopron környékén, akinek még mai is rokonai élnek South Bendben?

-Ki tudja, hány családnak van hasonló sorsa erről a környékről?

-Ki tudja, hány ember élt át hasonlót, amikor elbúcsúztak a távozó/szerencsét próbáló rokonoktól? És hányan meséltek erről a gyermekeiknek?

-Ki tudja, a felmenőink között hányan élték meg anno a rokonaik (testvéreik, gyerekeik) kínzó hiányát? És ki fojtotta ezt magába? Ki mondta hangosan ki a fájdalmát?

-Ki tudja, a felmenőink között hányan imádkoztak a viszontlátásért?

-Ki tudja, hányan örülhettek, ha az „ámerikás” rokon mégis hazaköltözött?

-Ki van köztünk most olyan, akinek a dédszülője/nagyszülője még Amerikában született?

-Hányan lehettek, akik aztán soha nem látták újra a szeretteiket? Ők mit kezdtek a fájdalmukkal? Tabu téma lett belőle? Egy-két elejtett félmondat? Talán megbeszélhették az itt maradottak, hogy mit éreznek az elválás kapcsán?

-Hányan voltak, akik néha újra láthatták a rokonaikat, aztán újra el kellett búcsúzniuk tőlük?

-Milyen érzéseket, milyen érzéslenyomatokat hordoztak az ő génjeik?

-Mi ebből mit örököltünk? Jelenik meg bennünk is kínzó hiány, ha valamelyik rokonunkra gondolunk? Talán erősebb, mint az adott helyzet megkívánná? Talán bennünk is van állandó reménykedés a viszontlátásra? Talán nekünk is el kell engednünk valakit, tudván, hogy soha nem látjuk viszont? Ki hogyan boldogul ezekkel az érzéseivel? Kimondja őket? Megtartja magának? Vajon ezek csak a mi érzéseink? A jelennek szólnak? Vagy benne vannak az őseink megélt fájdalmai is…?

Szoktatok ilyenen gondolkodni?

Az önismeret rögös út. De sosem a cél fontos, hanem az út maga….

#önismeret #onismeret #SouthBend #Amerikásmagyarok #ábrahámzsuzsanna #Amerikaisopron #Sopron #Studebaker #tudattalan #személyestudattalan #családitudattalan #kollektívtudattalan